A fordító-olvasó első benyomása, ahogy meglepődik önmagán: az úgymond (és valóban) posztmodern regényt úgy falja, akár egy krimit. Vagy figyeli a sorok mögött pergő képsorokat, mint egy filmet. Olykor pedig mint performance-t.
Az első számú főhős, Dušan Jonáš ugyanis már nyitó jelenetében, a rácsos ágyában nagy formának bizonyul. Nagybátyját két agitátor körözi, azonosítására egy fényképet hoznak. Az épp első szavait kimondó Jonáš a képet habozás nélkül elkéri és lenyeli…

Az árnyék

A már ismert fiatal író Jonáš szatyrában bombával (gázpalackkal) és fejszével ül a pozsonyi Két Oroszlánban, a rendőrök gumibottal ütlegelik. Ő beadja nekik, hogy az elnök, Gustáv Husák rokona, és ebből még komoly bajuk lehet. A helyzetből végül egy ŠTB-s (állambiztonsági) elvtárs menti ki: ő Dušan Eliáš. Egymással szemben a főhős és árnyéka, a kívülálló és a bennfentes, a megválthatatlanul szabad Jonáš és a megválthatatlanul rab Eliáš. Egymás gyökeres ellentétei: Jonáš irtózik a szenvedéstől, Eliášt izgalomba hozzák a középkori vallatási módszerek, melyek titkosszolgálati munkájában is visszaköszönnek.

Dušan Jonáš leplezetlenül azonos Dušan Mitanával, az író nem változtat a tényeken: születés helye és ideje, iskolák, foglalkozás, Londonba szakadt leánygyermek és szabadúszói státus. Éppilyen valóságosak a társadalmi események, amelyekbe az író általában beleveti magát, a prágai tavasztól a bársonyos forradalmon át az első szabad választásokig. Valóságos számos név és az újságok nevei is, melyeknek az író dolgozott; s a valószerűséget fokozzák olyan, a regény által egyben lenyelt dokumentumok is, mint a Václav Havellel kapcsolatos összeesküvés-elmélet, vagy egy Mitanával készített interjú. S ebből az a benyomás támad, hogy talán a műfaj-kollázs további elemei, például Jonáš anyjának a hétköznapokat a halállal hátborzongató módon keverő naplója, vagy Dušan Eliáš börtönből írt levelei, melyekben a vallási téboly tetőfokán sem felejt el adományokat kicsiholni, szintén nem csak kitalációk. Persze mindez találgatás tárgya marad. És hogy Eliáš valós személy, vagy csak valószerű? S hogyan köthet valakit ilyen mélyen egy másik emberhez – a taszítás? E rejtett erővonalakon fut előre a regény, amely a végén torkollik bele Eliáš és Jonáš – illetve Illés és Jónás – nagy „jelenéseibe”.

Szenvedély(betegség), lázas hit, felfokozott képzelet, egészen az égi zene vagy isteni sugallat hallásáig, majd a próféta-avatárjaikat beszippantó tűz- és víz-archetípusok: ez volna, ami összeköti a hősöket? Vagy hogy a közös „bemerítkezés” felemelő pillanatai után fény derül nagyon is egyéni megválthatatlanságukra, mely ismét elválasztja őket?

Jonášt szektáról szektára hajszolja a vágy, hogy egyszer teljesen új emberként ébredjen, függőségek és öngyilkos gondolatok nélkül. Megváltoztam már? – ezt a kérdést tette meg az író a könyv mottójának. És – hitével együtt – azt is megvallja, hogy nemigen. Még könyörtelenebbül mutatja fel a megbánástól sokszor könnyeiben úszó Eliášnál a gyökeres változás képtelenségét. Ahogy Jonáš notórius nagyivó, úgy Eliáš a fogdában töltött évek után is visszaeső csaló. A szenvedélyes lelkeket nem elégítik ki a kegyes vagy a hétköznapi örömök.

Nem véletlen, hogy ilyenekről alig esik szó. Jonáš, amikor éppen nem részese egy drámai eseménynek, könnyen tétlenségbe és apátiába zuhan. Kötődéseit mintha nem azok létrejöttekor és fennállásakor, hanem elszakadásakor élné csak meg intenzíven. Így a veszteségek az örök jelenbe és testközelbe kerülnek, a boldog pillanatok ellenben zárójelbe. Későbbi felesége például nem akkor lép színre a regényben, amikor először találkoznak, hanem amikor először szakítanak. Jonáš anyja csak az apa halálának közeledtekor, majd az után válik kulcsszereplővé. Jonáš lányának születése puszta ténymegállapítás: „Jonáš apa lett”.

Az első unokától viszont, akit Emánuelnek hív, Jonáš felfokozott érzelmi állapotba kerül, de ez azzal jár, hogy pillanatonként ellenőrzi, él-e még az amúgy egészséges kisfiú. A következő (lány)unoka érkezése mintha csak bosszúság volna: miatta nem lesz együtt a család karácsonykor.

Jonáš, sok géniuszhoz hasonlóan, túlérzékenyen éli meg a veszteségeket, elszakadásokat. Ezek élményei nem oldódnak az idővel, hanem egymásra rétegződnek, így egyre elviselhetetlenebbé válnak. S a lélek feloldódást keres, ha nem a függőségekben, a hitben, hát a halálban. Vagy az árnyéka elvesztésében.

Tovább a Litera teljes cikkéhez...