˝A katarzis˝ | Kerekasztal beszélgetés és cimbalomest

"Mi a katarzis? Mit jelent a művészetekben és mit a hétköznapi életben? Mi a jelentősége az élet egyes területein ennek az összetett lelki folyamatnak? Miért fontos a megélése, és milyen kihatása van életünkre?

Arisztotelész az “egyénben bekövetkező emelkedett, megtisztult lelkiállapotként" definiálja a katarzist. Freund Tamás Agy-díjas neurobiológus azt vallja, hogy: “A művészi élmény, azon belül is különösen a zenei remekművek, képesek érzelmi tartalékainkat olyan mértékig mobilizálni, hogy dopamin szabadul fel a jutalmazás- és kielégültségérzet agyi központjában, miáltal más tudati szintre emelkedhetünk, megélve a katarzis testet-lelket átható varázsát.”

A Cziffra Fesztiválokon már hagyománnyá váltak a beszélgetéssel fűszerezett zenei estek. Ezen az estén a világszerte elismert, de nyilvános szereplést ritkán vállaló Dr. Freund Tamás Széchenyi-díjas neurobiológus, agykutató mutatja be a tudomány álláspontját a katarzisról. Arra a kérdésre, hogy mindez miként mutatkozik meg és hat életünkre, Nagy-Kálózy Eszter Kossuth-díjas színésznő és Lackfi János József Attila-díjas költő keresi a választ. A zenei élményt két kimagasló előadó garantálja: Balogh Kálmán és Lukács Miklós a cimbalomjáték koronázatlan királyainak számítanak nemcsak itthon, de szerte a világon. Ha nem is katarzis, de mindenesetre meglepetés, hogy csak a negyedik Cziffra Fesztiválon hallunk először cimbalmot, hiszen Cziffra édesapja, idősebb Cziffra György is ennek a Kárpát-medencén kívül szinte ismeretlen, különlegesen virtuóz és érzékeny hangszernek volt a mestere."

Forrás: cziffrafesztival.hu

Freund Tamás: a zene kitűnő módszere a katarziskeltésnek, a belső világ gazdagításának

"Részben saját, részben mások kutatásainak eredménye is rávilágít arra a tényre, hogy az eltárolt memórianyomok akkor válnak könnyen előhívhatókká, hogyha azokhoz megfelelően társítjuk a belső világunk impulzusait. Belső világ alatt érzelmeink, motivációink összességét értem. Belső világunk impulzusait olyan pályák szállítják az agyban, amelyek az agykéregben lévő idegsejtek működését hangolják össze. Méghozzá úgy, hogy hullámtevékenységet generálnak, ezáltal az éppen kódolást végző idegsejtek mindig egyszerre bocsátanak ki jeleket. Ha mindezt szinkronizáltan teszik, megerősítik egymással a kapcsolatukat, és ez nem lesz más, mint egy memórianyom. Minél gazdagabb az előbb említett belső világ, annál könnyebben előhozható az agy legmélyebb rekeszeiből is a rég eltárolt információ.

Úgy szemléltetném ezt az érthetőség kedvéért, mintha az ismerettéglákat a belső világunk habarcsával vonnánk be. Minél vastagabb a habarcs, annál több téglához fog hozzátapadni az újonnan beépített tégla, magasabb lehet a fal, az új alkotás. És minél inkább ránk jellemző a habarcs, az elraktározott információt annál inkább egyedivé, különlegessé változtatja. A zene kitűnő módszere a katarziskeltésnek, az emlegetett belső világ gazdagításának.

Freund Tamás a KOKI-ban

– Összességében nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, a kreativitás a tudomány jelen állása szerint explicite megfogható.

– Igen, a kreativitás tulajdonképpen hatékony memóriatárolás és új kontextusban történő előhívás, aminek neurobiológiai mechanizmusait  kezdjük megismerni. Hogy arra is fény derüljön, miképpen hívhatóak elő a memórianyomok egyedi, alkotói módon, onnan már csak egy lépés választ el minket.

– Önt mi fogta meg a klasszikus zenében, hogyan talált rá?

– Rengeteget énekeltem kórusokban, illetve hétéves koromól érettségiig klarinétozni tanultam, klasszikus zenét elsősorban, de játszottam jazzt is, klarinéton és szaxofonon. Egy kutató életében nem egyszer előfordul, hogy egy-egy új hipotézis megalkotásához, egy új kísérlet kiagyalásához, vagy az eredmények eredeti interpretációjához elengedhetetlen az önbizalom. A karrierem alakulására a zenei előéletem minden bizonnyal hatással volt, két okból is. A zene az érzelemvilág gazdagításának kimeríthetetlen forrása, tehát fokozza a kreativitást. A jazz pedig megtanít az improvizációra, de ugyanakkor a fegyelemre és az együttműködésre is. A kamarakórusban dalolás is csapatmunka, közös az élmény és a siker is. Mindezek a tudományos kutatásban is alapvetőek.

– Mikor ismerte meg Cziffra Györgyöt?

– Fiatalkoromban nem igazán hallottam róla, azaz csak annyit, hogy zseniális zongorista volt, aki emigrált ’56-ban. Viszont Balázs János egyik Cziffra emlékkoncertjén feltárult előttem a Cziffra képviselte világ és zsenialitás. Azután kezdtem el érdeklődni a játéka iránt.

Balázs János és Lajkó Félix improvizálnak

– Hogyan tekint Cziffra Györgyre?

– Rendkívül kreatív és eredeti embernek gondolom Cziffrát. Többszörösen igaz rá, hogy kiemelkedő művésszé válásában nem csak a fizikális, veleszületett képesség játszott szerepet, hanem egy igazán gazdag belső világ, ami magyarázza parádés improvizációs képességét, zeneszerzői kvalitásait is. Az érzelemgazdagságot pedig nem csupán a katartikus élmények, az örömteli események fokozzák, hanem a tragédiák, a keserű sors is, amelyekben Cziffrának bőségesen volt része élete során."

"– A művészet feladata, értelmezése minden évszázadban változott szinte. Az evolúcióban hol a helye a művészetnek, milyen funkciót tölt be, ha szigorúan tudományos szemmel tekintünk rá?

– Az evolúció alappillére, hogy az önreprodukciót elősegítő spontán genetikai változások konzerválódnak a természetes szelekció  segítségével. A társadalmi evolúció során nem gének, hanem viselkedésmintázatok adódnak tovább generációról generációra, de a természetes szelekció működése hasonló. Jó kérdés, hogy miért volt evolúciós szempontból adaptív értéke a művészeteknek, miért vált az emberi kultúra egyik alapkövévé. Kezdetben a művészetek – gondoljunk akár a barlangrajzokra, a tánc közösségalakító szerepére – kommunikációs és rituális feladatokat láttak el, melyeket később a nyelv kialakulása jelentős mértékben kiváltott. A művészetek ennek ellenére nem csak fennmaradtak, hanem fejlődtek, absztrakciós funkcióval rendelkeznek, és pozitív hatást gyakorolnak a társadalmi fejlődésre. Eredeti gondolatok ébresztése, lelki gazdagság, örömszerzés, gyönyörködtetés, katarzis – mindezek ma is a művészetek legfontosabb feladatai közé tartoznak."

Forrás: papageno.hu

Cziffra György 1962-ben

Tehetség, fejlesztés, katarzis

"Mit jelent a tehetség? 

Mindenekelőtt megismerni vágyást, olthatatlan tudásszomjat. De természetesen kell egy bizonyos veleszületett felfogóképesség, mert hiába a szorgalom, a motiváció, ha minden lepereg a hallgatóról. Hiába tölt el az illető rengeteg időt szakkönyvek olvasásával, magyarázhat neki a témavezető naponta órák hosszat, ha másnapra mindent elfelejt. Ez általában összefügg a motiváltsággal, hiszen ha valakinek állandóan a kutatási témája jár a fejében, akkor mindig lesz mihez kötnie az új ismeretanyagot. Legalább ilyen fontos az eredetiség, amit nehezen lehet tanulni. De belső világunk, érzelemgazdagságunk, ami jelentősen kihat eredeti gondolkodásmódunkra, fejleszthető, méghozzá elsősorban a művészetek és egyéb katartikus élmények által. 

Akkor ezért zenél aktívan: ezért klarinétozik és énekel magas színvonalon kórusban? 

Igen, úgy érzem, hogy saját kutatói eredményességem, eredetiségem is jelentős mértékben annak köszönhető, hogy aktívan muzsikáltam kisgyerek koromtól fogva."

Vukán György és Freund Tamás

Forrás: tehetseg.hu

A katarzis fontossága

"A szülők gyakran kapják azt a tanácsot, hogy taníttassák zenére a gyerekeiket, mert ezáltal több készség is fejlődik, és az iskolában is jobban fognak tudni bármi mást megtanulni. Itt mi az összefüggés?

Az agykérgünk idegsejthálózatai raktározzák el a memórianyomokat, és a tárolókapacitás gyakorlatilag akár végtelennek is mondható. Szinte minden, ami velünk valaha történt, valamifajta maradandó lenyomatot hagy az agyunkban, mégsem emlékszünk mindenre. A kreativitásunk, a gondolkodó képességünk attól függ, hogy egyrészt milyen élmények értek, miket raktároztunk el, de még fontosabb, hogy ezeket mennyire könnyedén vagyunk képesek előhívni. Ha az elraktározott emléknyomokat nem tudjuk megfelelően adresszálni, és ezáltal berántani egy tudatos gondolkodási folyamatba, akkor azok ott laknak valahol, de soha az életben nem lesznek felhasználva. Ahhoz, hogy hatékonyan tanuljunk, az kell, hogy különböző kapaszkodók legyenek ezekre az emlékcsomagokra rakva, amiken keresztül be tudjuk őket hívni, szükséges az, hogy gazdag belső világunk legyen. Ez a belső világ nem más, mint érzelmeink, motivációink összessége és az emberiség több ezer éves kulturális öröksége, ami mindezeket alapvetően befolyásolja. Ez az, ami ha ráüti a pecsétjét a külvilági információcsomagokra, akkor ezeket könnyebben elő tudjuk hívni. 

A legújabb könyv

Mindennapos katarzis nélkül a gyerekek nem lesznek érzelmileg elég gazdagok ahhoz, hogy aztán később bármi mást is hatékonyan meg tudjanak tanulni, ráadásul úgy raktározzák el ezeket az ismereteket, hogy azok hozzáférhetők, könnyen behívhatók legyenek egy tudatos gondolkodási folyamatba. Ehhez kell a művészeti nevelés, amely által leginkább lehet növelni az érzelemgazdagságot, pozitív gondolkodást, megismerni vágyást. Foglalkozzanak zenével; ha a hangszer nem megy, énekeljenek, járjanak filmklubba, színjátszó körbe, költői estekre, művésztelepre, vegyenek részt aktívan az alkotás folyamatában, mert óriási élményekhez és katarzishoz juthatnak. Erre kéne megadni a lehetőséget a gyerekeinknek, akkor lennének képesek arra, hogy maximálisan kibontakoztassák a bennük lévő tehetséget, legyen az művészi, természettudományos vagy bármilyen."

Forrás: zeneakademia.hu

"– A katarzis élményét az iskolában elsősorban művészeti neveléssel kaphatjuk meg – ez lehet éneklés, vers, filmélmény, képzőművészeti alkotás. Akár a természettudományos órákon is kaphatnánk ilyet, de ehhez igazán karizmatikus tanárok kellenek. Öveges József professzor fizikai kísérletei ilyen élményt nyújtottak. Ilyen volt atyai mesterem, Szentágothai János is, akinek egyetemi előadásaira a jogászok is beültek. Olyan lelkesedéssel, stílussal adta elő az anatómiát, hogy az is megkedvelte, akit egyébként nem érdekelt."

Szentágothai János

*

Lackfi János: Hiánycikk lett a valódi műélmény

„– A Cziffra fesztiválon Nagy-Kálózy Eszter és Dr. Freund Tamás társaságában beszélgettek majd a katarzisról. Hogy írnád le ennek az emelkedett és borzongató érzésnek a legfontosabb tüneteit?

– Őszintén megvallom, régebben kicsit fáztam ettől a szótól, túl nagy falatnak tűnt. Monstrumnak, embertelennek, romantikus bálványnak. Az a tipikus emlékmű-érzés: »tán csodállak, ámde nem szeretlek«. Aztán közben egy élményzabáló korban, amikor tucatjával akciós a katarzis, minihalál a bungee jumping, miniháború a paintball, mini-világháború a kertvégi tűzijáték, tényleg nagy hiánycikk lett a nem csak »belelapozós«, »ráklikkelős«, a valódi műélmény. Magát a katarzis-élményt ahhoz az érzéshez hasonlítanám, ahogy hirtelen megindul velünk felfelé a lift. Számítunk rá, próbálunk felkészülni, mégis váratlanul ér a belső szerveket megremegtető, gyomrot összerándító lebegés pillanata.

– Jó, hogy éppen a liftet említed, hiszen a katarzis olyasféle találkozás, ami más irányt szab az életnek. Volt valaha olyan élmény vagy kísértés, ami megpróbált eltávolítani az írástól?

Lackfi János apjával

– Életem alapkísértése a zene volt, tenorista szerettem volna lenni, nagyon tetszett, ahogy a muzsika közvetlenül elkapja a befogadót, és kiszorítja belőle a szuszt. Sokkal közvetlenebbül hat, mint a pepecselős irodalom a sok javítgatással, korrektúrával, folyóirattal, könyvvel, bolttal, könyvtárral, kuckózással, olvasgatással. Nincs igazi találkozási pont, nem látjuk azonnal a hatást. Szerencsére megadatott, hogy ezt is megtapasztalhatom, félig-meddig előadóművészként, évi százötven fellépésen. Magam viszem el a terméket a fogyasztóhoz. Ráadásul a zenei vonal sem tűnt el, egymást érik az ilyen témájú munkák, rengeteg dalszöveg, Mozart-adaptáció, a MÁV-szimfonikusoknak blogolok, Fülei Balázzsal vagy az Anima Musicae-vel lépek fel, koncerteken működöm közre.

– Mit tapasztalsz, más-e alkotóként és befogadóként átélni a katarzist?

– Vajon egy igazi szerelmi kapcsolatban jobban szeretünk, mint amennyire szeretve vagyunk? Folyton ezt méricskéljük persze, megy az adok-kapok, de az eksztázis valódi pillanataiban ez eldönthetetlen. Tökéletes az odaadottság és a megajándékozottság is. Jó esetben ez áll a művészi élmény átadóira és befogadóira is. Bár igazából a befogadó is alkotó, magából, saját húsából-véréből alkotja, érzi újra a művet. Közben az alkotó (és előadó) részéről komoly szaktudásra is szükség van, míg a befogadó sokszor lehet akár »az utca embere« is. Ő időpontot kap, mint a fogásznál, s már tálalják is neki a kész művet. Vagy sec-pec telepakolja virtuális kosarát művészi univerzumokkal. Amikbe az alkotó akár évek munkáját gyúrta bele. Aztán lehet, hogy a közönség csak pittyeszti a száját: hmm, másra számítottam, hmm, egynek nem rossz, hmm, nekem nem állt össze.

– Ha viszont kellően jó, akkor a katarzis közvetítőjévé válhat a művészet. Igaz, ha túladagoljuk, akár fizikai rosszullét is elfoghat, akár Stendhalt, aki – mint útirajzában írja – a firenzei Santa Croce templom gazdagsága láttán elájult. Trenírozható-e szerinted a katarzisküszöbünk?

Santa Croce Bazilika, Firenze

– Manapság szerintem csendekkel érdemes trenírozni. Rápihenéssel. Felhőnézéssel. Mert nem az fenyeget, ami Stendhalt, hogy hirtelen agyonnyom a nagy művészet. Ma a világ legszebb épületei, a legkülönlegesebb zenék, festmények, írásművek is csak egy újabb klikkelésnyire vannak. Vagyis a mohóság kísértése könnyen úrrá lehet rajtunk, és emésztetlenül faljuk egymás után a filmeket, verseket, képeket. A lassítások és közelítések híve vagyok. A Louvre-ban például a Mona Lisa helyett rendszeresen azokat a zseniális, egyéb portrékat nézem, amelyek ugyanabban a teremben vannak, de épp a Mona Lisa miatt, senki se figyel rájuk. És élvezettel hallgatok Marin Marais-t, Buxtehudét meg Charpentier-t, hiába okosít fel a zenetörténész, ki a kismester, ki a nagy. Na jó, Bach, Vivaldi, Händel is sokat szerepel a napi menüben.

– A versíró szemináriumokon, amelyeket a Pázmány bölcsészkarán tartottál nekünk, sok más mellett azt tanultuk tőled, hogy amiatt fontos a formák ismerete, hogy el tudjunk tőlük rugaszkodni, hogy meríteni tudjunk belőlük. Erre jó példa lehet a bámulatosan improvizáló Cziffra György zongorajátéka is. Létezhethet-e vajon a játékszabályok ismerete híján is zsenialitás?

– Nagyon szeretem Jean-Efflam Bavouzet francia zongorista megfogalmazását: „minél többet tudok, annál szabadabb vagyok”. Fiatalon ezt fordítva gondoljuk, úgy érezzük, ott a sok szottyadék vén művész, akik már bekötött szemmel is képesek alkotni, de gőzünk sincs arról, mi az élet. Na majd mi, gondoljuk, robbantjuk ezt a kócerájt! Csak hát nem árt megtanulni előbb a szakma trükkjeit. Egy év, két év, tíz év rámegy. És ha már mindent (is) tudunk, akkor lehet dönteni, hogy egy adott műben mit használjunk és mit ne. Az improvizáció pedig külön tréningezés kérdése. Egészen nagyszerű művészek képtelenek rá, de egy közepesen ügyes mester is el tudja sajátítani alapfokon. Afféle zseb-katarzis. A jazz-zenészek a megmondhatói.

Nagy-Kálózy Eszter: „Ezek a pillanatok meghosszabbítják az életet”

– A szerzők mintha belefagyasztanák a drámákba a katarzist, a szövegekből készülő színpadi adaptációk pedig minden alkalommal arra tesznek kísérletet, hogy felolvasszák és átadják a közönségnek az általuk mozgósított érzelmeket. Általában látszik már a próbafolyamat során, hogy színre vihető-e a katarzis?

– Többnyire igen. Bár akadnak olyan alkalmak is, amikor pontatlanul jósoljuk meg a közönség reakcióját. A próbákon valami olyasmi létrehozásán dolgozunk ugyanis, ami – ha sikerül – a maga teljességében válik katartikussá. A szavak, mozdulatok, gesztusok, amelyek az átélést segítik a nézőknek, vagyis a katarzis kisebb alkatrészei viszont tapasztalataim szerint mindnyájunknál máshogyan lépnek működésbe. Az örök kérdés ezért számomra inkább az, hogy vajon a dráma szerzője is átéli-e azt a hullámzást, mialatt alkot, amit mi, színészek, a közönségünk vagy akár az olvasók? Meg kell-e merítkeznie a katarzisban egy színmű szerzőjének ahhoz, hogy sikeres darabot írjon, vagy elegendő, ha racionálisan átgondolja a dialógusai által életre hívott helyzet lehetséges hatását? Az írók vajon pontosan tudják-e, hogy melyek azok a jelenetek, hogy mik azok a mondatok, amelyek magukban foglalják az érzelmi elragadottságot? Ezen már gondolkozni is bizsergető érzés.

– Akárcsak maga a katarzis. De vajon ez egyetlen pillanatot, vagy – ahogy a görögök eredetileg értették – akár egy életet megfordító megrendülést jelent?

Csontváry Kosztka Tivadar: A taorminai görög színház romjai, 1904-5. Magyar Nemzeti Galéria

– Szerintem pillanatnyi és hosszú hatás egyaránt lehetséges. Az utóbbi talán olyan esetekben gyakoribb, amikor nemcsak érzelmileg, de gondolatilag is eltalál minket a történet, amit a színpadon látunk. Olykor napokig, hetekig magunkban hordozzuk ezeket az előadásokat, próbáljuk feldolgozni, megérteni és felfedezni bennük saját magunkat. Megpróbálnak és formálnak minket az ilyesféle élmények. Ahogyan a gyerekkori olvasmányaink. Az olvasásnak rendkívüli szerintem a szerepe. Sűrűvé teszi a nagy megtapasztalásokat. Azt hiszem, az olvasás nyitottá tesz minket az érzelmek megélésére és kíváncsivá az emelkedett pillanatokra. A könyvek visznek aztán minket később színházba, és ugyancsak a regényeknek, verseknek, drámáknak köszönhetjük talán azt is, hogy ráérzünk a zene semmi máshoz nem fogható rezgésére. A könyvek kulcsokat adnak tehát a kezünkbe olyan helyzetekhez, amelyekben nem volt korábban részünk. A művészetben rejlő erők pedig gyakran továbblendítenek a nehézségeken, a holtpontokon.

– A könyvekben a saját tempónk szerint, magunk számára fedezhetjük fel a nekünk szóló részeket. A színházban viszont a szemünk láttára, az alkotók és a játszók közös erőfeszítése által bomlik ki a cselekmény. Ahhoz, hogy sikerüljön egy előadás, akár egy zenekar hangszereseinek vagy egy csapat játékosainak, a társulatnak szinte együtt kell lélegeznie. Elképzelhetők-e a színészek számára külön-katarzisok?

Nagy-Kálózy Eszter a Kossuth-díj átadáson 2017-ben

– A színház kétségkívül csapatjáték. És, ha a sporthasonlatnál maradunk, a rendező az, aki fazont ad a mindenkori csapatnak. Ő teszi mindenki számára egyértelművé, mi is a szerepe, mi a felelőssége az adott előadásban. És színészként akkor vagyok hasznos csapattag, ha alárendelem magam a nagy elgondolásnak, és – persze a számomra elképzelt kereten belül – igyekszem a lehető legtöbbet kihozni magamból.

– Az, hogy színművészként, különböző karakterek bőrébe bújva, estéről estére megtapasztal emelkedett és nagyon nehéz pillanatokat, segít önnek jobban figyelni a mindennapok katarzisaira, vagy éppen elhomályosítja, bagatellizálja azokat?

– Azt hiszem, a szerepek segítenek megvilágítani a magánéletünkben felmerülő szépet is. Ha délután besüt a szobába a nap, ha az erdőben, kutyasétáltatás közben megérzem magam körül a természet erejét, vagy ha egy templom díszes belseje nyűgöz le. Vagy ha sírunk, vagy annyira nevetünk, hogy abba sem tudjuk szinte hagyni. Ilyenkor kiesünk az időből és azon vagyunk, hogy elraktározzunk magunkban valamit ezekből a pillanatokból. A lelkünknek szüksége van rájuk, hiszen átmosnak, kitisztítanak, megvilágosítanak bennünket. Tudnunk kell felismerni és átélni őket a mindennapokban is, hiszen ezek a pillanatok meghosszabbítják az életet.

– Ezek szerint a katartikus pillanatokból sosem lehet sok, nem telítődhetünk velük.

– Nyilván nem a katarzis elől menekül az ember, de akadnak azért olyan periódusok, amikor jól esik kicsit távolabb lépni az estéről estére megtapasztalt adrenalintól. Ez velem eddig főként olyankor fordult elő, amikor úgy éreztem, túl sok súly van rajtam, amikor kezdtek nyomasztóvá válni a velem szemben támasztott elvárások. Viszont mindahányszor, amikor úgy éreztem, hátrébb kell lépnem, rövidesen megtapasztaltam azt is, hogy mennyire hiányzik a színpad. Nem tudom, hogy ez csupán elkötelezettség és hivatástudat dolga-e, de számomra egyszerűen nehéz a színház nélkül létezni. Emiatt keresem azokat az embereket, akikkel jó érzés színházat csinálni, mert akkor a nehézségek és a fáradság dacára is magától értetődő minden.

Forrás: papageno.hu