A dolog minden bizonnyal arra a két évre – 1949-1950 – megy vissza, amelyet a párizsi Musée de l’Homme-ban töltöttem olyan mesterek irányítása alatt, mint Claude Lévi-Strauss és André Leroy-Gourhan. Ott tanultam meg, hogy nincsenek „civilizáltak” (mi) és „vadak” (a többiek); egy sor civilizáció létezik, s mind megérdemli, hogy tiszteljék és tanulmányozzák. Civilizáltak–vadak: ez abszolúte egocentrikus gondolkodás. Jelen volt az ókorban (a görög–barbár oppozícióban) és a középkorban (a keresztény–pogány oppozícióban) is.

Miért jó újraírni ezt a történetet? Először is jelezném, több „robinzonádot” is nyilvánvalóan Defoe regénye ihletett. Viszont sokáig igen nehéz volt hiteles és teljes formájában olvasni Daniel Defoe Robinson Crusoé (1719) című regényét. Csak 1950-ben vált hozzáférhetővé a Marabout kiadásában. Ekkor olvastam először.

Alapötletem az volt, hogy filozófusként tanulmányozzam a magánynak az emberre gyakorolt hatását. Egy lakatlan szigeten eltöltött húsz év magánya után mi lesz az ember emlékezetéből, nyelvéből, világlátásából, szexualitásából stb.? Ezután Pénteket akartam rehabilitálni. A legtöbb robinzonádban nem is szerepel. Defoe-nál egy alig-ember. Csak Robinson számít, hiszen fehér, keresztény és főleg angol. Pénteknek mindent tőle kell elsajátítania.

Regényemben Robinson Péntekkel szembeni felsőbbrendűségének egyszeriben vége. Péntek veszi át az irányítást, tanítja Robinsont, hogyan kell élni a Csendes-óceán egy lakatlan szigetén.

A Robinson valójában „mítosz”: önállósította magát eredeti szerzőjétől, Daniel Defoe-tól, s más művekben kelt életre. Hasonlóan csúszott ki szerzője, Tirso de Molina tiszteletes kezeiből Don Juan, s vált Molière, Mozart stb. teremtményévé.

Világos továbbá, hogy Robinson a századok folyamán olyan jelentéseket is kapott, amelyeket Defoe nem láthatott előre. Ezek közül legalább hármat fel tudok sorolni:

– A magány témája. Mai betegség. Defoe idejében nem létezett, ott az egész társadalmat strukturálta a család, a foglalkozás (korporációk), a vallás (egyházközség), a város vagy a falu stb. Mi feltaláltuk a szabadságot és a mobilitást, de ennek ára a magány – olyan következményekkel, mint őrültség, öngyilkosság, erőszak, kábítószer. Lakatlan szigetek már nincsenek, de a magány mindenütt jelen van társadalmainkban. Rendszeresen olvasni a sajtóban, hogy egy lakótömbben, ahol több ezren élnek, lakásában megtaláltak valakit, aki már hónapok óta halott volt.

– Ahogy Péntek megjelenik Robinson szigetén, ez nem más, mint az ipari társadalmak kapuján kopogtató harmadik világ. Vajon milyen párbeszéd jön létre kettejük között?

– Végül figyelembe kell venni, milyen csábítóan hat a mai emberre egy Csendes-óceáni sziget a maga fövenyes strandjaival, tiszta, átlátszó hullámaival, banántól, datolyától roskadozó fáival. Számunkra Robinson a nyaraló ember ideálja. Ez az ő „Mediterrán Klub” oldala. Ilyen gondolat Daniel Defoe-t természetesen meg sem érinthette.

Michel Tournier

Emlékeztetek arra, hogy mostanáig három Péntek-változatot írtam. Az első (Vendredi ou les Limbes du Pacifique, 1967) egy filozófiával, gondolatokkal teletömött vastag könyv. A második (Vendredi ou la Vie sauvage, 1974) az előbbi teljesen újraírva, lefogyasztva, világosabbá téve. Általában gyermekeknek szóló változatnak tekintik, amivel én nem értek egyet. Egyszerűen javított változat. Ez az én kabala-könyvem, mert Franciaországban hatmillió példányban kelt el, és harmincöt fordítás készült belőle. Észtország ezzel a művel avatta fel Tallinban 1990-ben az én jelenlétemben a Moszkvától független Szabad Nemzeti Kiadóját. Van belőle iraki és más kalóz-, azaz szerződés nélküli kiadás is.

Létezik Párizsban egy iskola vak gyermekek részére, az Institut natinal des jeunes aveugles. Itt mindent megtanítanak, ami egyáltalán megtanítható. Sokat zenélnek, Braille-írású könyveket olvasnak. Az ilyen könyveket azelőtt egyesével kellett begépelni. Egyszer csak megérkezett egy számítógép: belehelyezik a rendesen nyomtatott könyvet, s annyi Braille-példány jön ki belőle, amennyit csak akarnak. A készüléket egy Karácsony-esten avatták fel, éspedig az én Péntekemmel. Az első példányokat én osztottam ki az ott lévő százharminc vak gyerek között. Többet ér ez nekem, mint egy Nobel-díj.

Írtam egy harmadik változatot is: ez egy mese a Le Coq de bruyère című gyűjteményben. A címe La Fin de Robinson Crusoé. Elképzeltem, amint Robinson Péntekkel hazatér Londonba. Mi történik ezután? Sajnos, semmi jó!

E könyvecskével bejártam a világot. Minden olyan országban, ahol olvasták, találkoztam gyermekekkel. Megállapítottam, hogy a legtöbb nyugati országban szeretik és csodálják Pénteket, mert számukra ő testesíti meg a vígságot, az életörömöt. Ezzel szemben a fekete-afrikai országokban nem szeretik a gyerekek. Számukra ő egy buta, lusta „koszos nigger”. Csak Robinsont bámulják, aki dolgos, racionális, hatékony. Például Libreville-ben (Gabon) ezt kérdeztem kislányoktól: „Ha férjhez kellene mennetek, kihez mennétek inkább: Robinsonhoz vagy Péntekhez?” Mind Robinsont választották, mert – mint egyikük mondta – „Péntek nem tudná kielégíteni felesége és gyermekei igényeit.” Igen, ennél az ifjúságnál az anyagiaktól való függés meglehetősen súlyos.

Péntek és a kalózok

Marcel Pagnol apja, aki tanár volt, ezt mondta: „Milyen nagyszerű író ez az Anatole France! Minden oldalát fel lehetne adni tollbamondásnak.” Nagyon is egyetértek azzal, hogy egy író számára valójában az iskolában bontakozik ki a dicsőség. Péntekem, lévén, hogy tananyagként olvassák, „klasszikus” szerzővé tett engem. Nem ez a lehető legjobb meghatározás? Persze beszélhetnénk a fordítások számáról is. Ám ezzel kapcsolatban különbséget kell tenni a frankfurti könyvvásáron képviselt kiadók és a többiek, a kalózok között. Az utóbbiak szerződés és jogdíj nélkül adnak ki. Márpedig noha a „kalóz” anyagilag károsítja az írót, morálisan a legszebb koszorúkkal ékesíti homlokát.
A Péntekkel kapcsolatban csak emlékeztetőül idézem bahasa-indonesia nyelvű dzsakartai megjelenését. Persze volt levélváltás, s ígéret egy a példányszámtól független ötszáz frankos átalány kifizetésére. Ez a 19. században volt gyakorlat. 1856-ban Flaubert nyolcszáz frankot vett fel Michel Lévytől a Bovaryné öt évig tartó összes jogáért.

A dolog akkor kezdett komolyra fordulni, mikor egy Tallinból, Észtország fővárosából érkezett, 1990. október 15-én kelt levélben meghívtak a szerződés nélkül kiadott észt Péntek megjelenését ünnepelni. Emlékezzünk vissza: Észtország akkor még egy szovjet köztársaság volt. Külföldi könyv publikálásához a kiadónak Moszkvához kellett fordulnia, s ha ott igent mondtak, onnan kötötték meg az eredeti kiadóval a szerződést. Észtország azonban éppen azon volt, hogy lerázza a moszkvai igát, s nekem jutott az a jelképes dicsőség, hogy könyvecském kalózkiadása jelezte kulturális függetlenségét. Tehát odamentem. Tallinba úgy lehet eljutni, hogy először Helsinkibe repülünk. Helsinkiből Tallinba egy kisebb luxushajó visz, a 80 kilométeres távon az átkelés három óráig tart. Valójában ez egy „bolondok hajója”, ugyanis az alkohol árusítását mindkét országban szigorú szabályok korlátozzák, de a nyílt vizeken nem. Az egész hajó egy hatalmas söntés, amely induláskor rögtön kinyit, s csak kevéssel az érkezés előtt zár be. Egyes „utasok” el sem hagyják a fedélzetet, várják a visszaindulást, a vodka-, whisky-, konyakcsapok újranyitását.

Úgy fogadnak, mint egy államfőt, kettesben ebédelek Lennart Merivel, a Gorbacsov által még el nem ismert kormány külügyminiszterével. Azt mondja nekem: „Kötéltáncot járunk. Egyik oldalon a tragédia, másikon a bohózat.” Kérdezem, miért ez a megtiszteltetés könyvem számára, hiszen annyi mást is választhattak volna. Meglepődik. „De hiszen ez az egyetlen modern francia regény, amelynek észt hőse van.” Elképedek. „De igen, erősködik, a végén a fiatal matróz, aki Péntek távozása után Robinsonnal a szigeten marad, észtnek mondja magát.” Teljesen elfelejtettem ezt a részletet. Be kell vallanom, kicsit találomra adtam a szereplőnek ezt a nemzetiséget. Ám az észteket csak ez a részlet érdekelte. Később a gimnázium franciát tanuló diákjaival beszélgetek. Ámulok franciatudásukon. Nincs is akkora baj régi jó nyelvünkkel! Az egyik diák egy tizenöt éves langaléta. Pisze orr, zöld szem, egyenes szőke haj, amely arcára omlik. Bricsesznadrágot, hosszú gyapjúharisnyát visel. Mondom neki: „Olyan vagy, mint Nils Holgersson. Olvastad Selma Lagerlöf regényét?” „Nem – válaszolja –, mindenki ezzel jön, úgyhogy elegem van belőle.” Később elmondok nekik egy viccet. Két tükör sétál végig az úton – célzás a regény stendhali definíciójára –, s találkoznak. „Látsz rajtam valamit?” – kérdi az egyik. „Nem.” „Én sem.” Majd némi hallgatás után: „Kíváncsi volnék, a sok nő, aki folyton minket néz, mi érdekeset talál bennünk.” Fagyos csend a gyerekek részéről. A tanár úgy érzi, szabadkoznia kell: „Tudja, a Szovjetunióban a nők nem kacérak. Nincs idejük tükörbe nézni.”

Három év telik el, újabb kalózkiadások jelentkeznek. Názáretből kapok levelet, a borítékban a Péntek egy példánya. Ezúttal visszafelé kell olvasni, ugyanis arab fordítás. Bagdadból származik, az iraki Oktatási és Kulturális Minisztérium ugyancsak hivatalos kiadója jelentette meg. Mondtam is magamban, úgy látszik, Szaddam Huszein nem bírta sokáig a könyvem nélkül. A fordítást nem tudom ellenőrizni. De a francia kiadás illusztrációit átvették. Az egyiken Péntek szerepel meztelenül, szemből. Az iraki kiadásban szemérmesen egy csokor falevéllel öltöztették fel.

Forrás: Les vertes lectures

Megj.: Nagyvilág, 2012. december

Fordította: Jakabffy Imre, Jakabffy Éva