Lackfi János – Véletlenvadász

Fejsze fokába ültetett, gömb formára nyesett mini bonsai. Háromfülű emberfej, mindhárom fülében szemgolyóval. Egy húsdaráló, amelyre csillogó harcsabőrt húztak, és darált hús helyett vérvörös kreppszalagok ömlenek a hal szájából. Egy mosógépmotorból és babakocsi kerekekből összeműtött fűnyíró gép, fűragasztó géppé átalakítva: amerre jár, a gyep szálait megtoldja pár centivel.

Filc Kálmán kortárs művészeti kiállításon járt, és hümmögve, bort kortyolgatva, pogácsát majszolva csellengett körbe a teremben. A pogácsára élete kockáztatásával tett szert, mert a harci alakzatokba tömörült nénikék berepülő pilótákat megszégyenítve csaptak le, és két marokkal tömködték a zsákmányt a ridikülbe. Nem babra megy a játék, mindegyikük naptárt vezet, időnként egyeztetnek, és aki ügyesen helyezkedik, egy este két-három helyen is tarolhat.

Filc Kálmán túl volt a megnyitó beszéden, amelyet egy kordzakós, nagyfejű, szemüveges úr tartott, és most az elhangzott szavakat emésztgette, borral és pogácsával keverve. Kontextualitás függvénye. Kortyol. Gazdag kolorit. Harap. Geometrikus mintázatok és gesztusok elidegenítő hatása. Kortyol. Valami éteri kompozicionális plaszticitás sugárzik. Harap. A míves felületek megmunkáltságának rafinált árnyalatai. Harap, kortyol.

Vajon ezeket a mondattörmelékeket a művészettörténészek otthon egy kupacban tárolják, és ha megnyitni mennek, csak belelapátolnak valamennyit a táskájukba, hogy aztán a masszával elárasszák a közönséget? Vagy szavaik a kiállítótermek sarkaiban lógadzkodnak, mint a denevérek, és egy adott jelre körbecsapongják a teret?

Filc Kálmán szeretett beszélni, úgyhogy pár néma kör után azon kapta magát, hogy a zavarban lévő kordzakós művészettörténésszel társalog, és jobb híján az összes olyan kérdést rázúdítja, amely eddig a fejében csapongott.

Mert hát, kedves uram, mi a kutyafüle az a művészet? Honnan jön és hova megy? Az első ősemberrel kezdődik, aki zsákmánybűvölő ábrát fest a barlangfalra? Az utolsó graffitissel végződik, aki zombit fest a betonfalra?

Kell-e, hogy a művészetnek haszna legyen? Vagy az is elég, ha nem árt? Ha ártani nem használ? Egy esztéta szerint a nem hasznos művészet olyan, mint a tehén szarva, vagy az oroszlán sörénye. Valamikor hasznos volt, most már csak szép. Mert a tehénnek nem kell támadás ellen védekeznie, és az oroszlán sem fázik. A szarv, a sörény mégis megmaradt.

A művészet legyen dekoratív, vagy legyen bátor? Egy híres őrült festő (egy őrült híres festő) tébolyrohamában levágta a saját fülét. Most mit kezdjünk ezzel? Tapétázzuk ki levágottfül-mintásra a gyárigazgató hálószobáját? Hisz az olyan gusztusos és haladó! Vagy tegyünk ki a főtérre egy ember nagyságú, véres fület? Hisz az olyan gusztustalan és merész!

És hol a művészet helye? Lábnál? A fagyban, kinn az udvaron? Doromboljon a kandalló mellett? Koncertteremben hallgassuk a Kis éji zenét, vagy telefonon? Tám-tadám-ta-tádadáda-dám? Ön a megyei munkaügyi központot hívta, munkatársunk jelentkezéséig szíves türelmét kérjük…

Hozzon a művészet újat, vagy őrizze meg azt, ami régi? Egy százéves családi fotó már művészet, csak mert aki rajta van, egy sem él? Ha valaki téglalapokat meg köröket fest, az népi hagyományőrzés, mert Kassák is így csinálta száz éve?

Hol kezdődik a művészet, és hol van vége? Ha úgy látom, hogy a szemetes kosaram kecskére hasonlít, és kiállítom, miután kiírtam alá: KECSKE, az már művészet? És ha Picasso teszi ugyanezt? Ha megfestem a pipámat, és aláírom: EZ NEM PIPA, s kiállítom, az már művészet? És ha Magritte teszi ugyanezt? És ha én vagyok a miniszter unokaöccse, akkor művészet?

Mit tegyen a művész, és mit ne? A fotózással tényleg feleslegessé vált minden művészet? Hiszen bármit ábrázolni szeretnék, már a mobilommal rögzíthetem… Minek az a sok kunszt, tanulás, fáradság? Fénymásolom, nyomtatom, sokszorosítom, a metróban osztogatom, ihajja…

Két amerikai testvér brillantintól ragyogó hajjal zseniálisan sztepptáncol, bigband-zenére, szaltózik és spárgázik egy ötvenéves felvételen. Kinek jó mindez, ha azóta ruganyos izmaik elporladtak a koporsóban, pedig nyolcvanéves korukig éltek mind a ketten?

Valakit megkérdeztek, amikor besorozták katonának az első világháborúban, hogy mi a foglalkozása. Azt felelte: zeneszerző. Kérdezték, jobb mesterséget nem talált? Mondta: ő talált volna, de nem volt, aki ezt elvégezze helyette. A művészet az, amit senki sem csinál meg helyettünk? Olyan, mint levinni a szemetet vagy elmosogatni?

Egy másik zeneszerzőnek azt mondta műszaki értelmiségi barátja: tudod, tudományokra mindig szükség lesz, de zene nélkül simán lehet élni. Mire a válasz: zene nélkül tényleg lehet élni, de minek? Akkor a művészet az, ami nélkül lehet élni, de minek?

A középkori katedrálisok szobrászai a négy emelet magasban álló királyok, szentek köntösének szegélyén is megfaragták a mintázatot. Sőt a haj csigáit is, még az alak hátoldalán is, ahol már tényleg csak a galambok meg a Jóisten vehette észre. Művészet az, ami nem embereknek készül? Amit csak Isten szeme lát? Meg a galambok?

Egy elborult elméjű költő azt találta mondani, a szépség olyan, mint egy varrógép és egy esernyő találkozása a boncasztalon. Hűha, komám! Nagyot mondtál, öblögess! Vagy várjunk csak egy kicsit… Hiszen a boncasztalnál kétféle személy találkozik: boncoló és halott. Az egyiknek a hasát kinyitják és becsukják… mint az esernyőt. A másik meg összevarrja… mint egy varrógép. Hoppá! Ezek szerint varrógép és esernyő elég gyakran találkozik a boncasztalnál. Vagyis művészet az, ami kacifántos formában mond el valami pofonegyszerűt? Néha meg épp fordítva: pofonegyszerűen valami kacifántosat?

Filc Kálmán alighanem egy kicsit belelovalta magát kérdésfeltevéseibe, mert mire körülnézett, beszélgetőtársa eltűnt, a művészek és művésznők kocsmázni mentek, a pogis nénik elvágtattak újabb pogik, újabb kalandok felé. Egy mogorva arcú, csaknem mértanian kockafejű bácsika állt a bejáratnál, kezében csörgő kulcscsomó, most oltotta le a világítást, és szúrós tekintettel vizslatta barátunkat. Filc Kálmán belátta, hogy ezúttal elvetette a sulykot.