A középkorral kapcsolatban gyakorta hangzik el, hogy az emberek nem ittak vizet. Számos könyvben és cikkben olvashatunk arról, hogy a víz szennyezettsége miatt az emberek csak bort vagy valamilyen más alkoholos italt fogyasztottak. A medievalist.com annak járt utána, mennyi a valóságalapja ennek az állításnak.

Ivó szerzetesek, késő 14. század

Az anyák igyanak bort!

Ha egy gyors pillantást vetünk a középkori levelekre és krónikákra, csak néhány utalást találhatunk arra nézve, hogy az emberek a középkorban vizet ittak – annál többet azonban arról, hogy sört vagy bort. Ez persze nem meglepő, manapság is kevesen vannak, akik dicsérik az őket vendégül látó házigazdát, ha egy jó pohár vízzel kínálja meg őket, mondjuk, bor helyett – érvel a Medievalist szerzője.

Bár a középkori emberek ritkán írtak a víz szeretetéről, ebből nem következik az, hogy ne is ittak volna. Számos forrástípus által nyerhetünk betekintést a középkori vízfogyasztás rejtelmeibe. A középkor századai során orvosi szövegek és egészségügyi kézikönyvek sokaságában jegyezték fel a tiszta forrásból származó ivóvíz jótékony hatásait. Paulosz Aiginitész 7. századi bizánci orvos például arról értekezett, hogy „az összes dolog közül a vizet használják a legtöbbet mindenféle étrendben. Szükséges tudni, hogy a legjobb víz íz- és szagmentes, a legnagyobb élvezetet nyújtja ivás közben és ránézésre is tiszta.”

Számos feljegyzés található arra nézve, amikor valakinek vízivást javasoltak, vagy azt, hogy a vizet öntse hozzá egy másik italhoz. A 12-13. században írt Regimen sanitatis Salernitanum amellett érvel, hogy a hűsítő forrásból történő ivás remekül oltja a szomjat, de az esővíz még ennél is jobban. Ebéd mellé a kézikönyv azonban bor fogyasztását javasolta, mivel a vízről úgy tartották, lehűti a gyomrot. Eközben egy 15. századi olasz szerző az anyáknak azt javasolta, hogy tartózkodjanak a hideg víz megivásától, mivel az nem tesz jót a magzatnak, így jobban teszik, ha folyadékbevitel gyanánt bort fogyasztanak.     

Középkori városokhoz kapcsolódó forrásokban szintén felhívták a figyelmet a vízivás, valamint a helyi vezetők azon erőfeszítéseinek fontosságára, amelyek révén biztosították a nép vízhez való hozzáférését. Leon Battista Alberti, a neves reneszánsz építész, a De re aedificatoria című munkájában megindokolta, miért fontos, hogy a városok ivóvízellátása biztosítva legyen: úgy vélte, a városiaknak nemcsak az ivás, mosás, és kertművelés, a tímárok, valamint a ványolók munkájának megkönnyítése érdekében van szükségük nagy vízmennyiségre, hanem azért is, mert egy váratlan tűzeset esetén az ivási célra félretett jobb minőségű víz mellett a maradékot oltási célokra lehet felhasználni. 

Michelangelo veseköve

A városok hatalmas összegeket költöttek a megfelelő vízellátást biztosító hálózat kiépítésére és fenntartására. Londonban például a 13. században megépítették a Great Conduit (Nagy Csatorna) néven ismert vízvezetékrendszert, amely ólomcsöveken hozta be egy, a városfalakon kívül található forrásból a friss vizet London közepére, ahol az emberek szabadon hozzáfértek. A feljegyzésekben olykor megemlítik a rendszer karbantartásával és tisztításával kapcsolatos költségeket. A 14-15. században a vízvezeték-hálózatot a város más részeire is kiterjesztették. Hasonló megoldásokat más középkori városokban is követtek. 

A vízivásról emellett középkori vallásos szövegek is megemlékeztek. Néhány hagiográfiai (a szentek életét kutatásával foglalkozó tudomány) szövegben azt olvashatjuk például, hogy a szentek hogyan tartózkodtak az alkoholfogyasztástól, és ittak helyette vizet. Néhány szigorúbb regula alapján szerveződött szerzetesi közösség szintén azt javasolta a barátoknak, hogy maradjanak a vízivásnál.

Egyes középkori bűnbánó kézikönyvek a jobb ételeik és italaik megvonásával büntette bűneikért az embereket. A 10-11. században élt Burchard wormsi püspök istenkáromlás esetén – legyen az akár tudattalan – hétnapi kenyéren és vízen történő böjtölést írt elő, ha pedig valaki második vagy harmadik alkalommal is elkövette ugyanezt a bűnt, 15 napon át kellett kenyéren és vízen szenvednie. Bár a fenti esetben a víz nyilvánvalóan a büntetés egyik formáját jelentette, ebből nem következik az, hogy az egyházi személyek a bűnösök megölésére tettek volna kísérletet. Sokkal valószínűbb, hogy úgy gondolták, ez a kevéssé hedonista étrend alkalmas lehet a jövőbeni kisebb vétkek megelőzésére. 

Beda Venerabilis feljegyezte, hogy Eadwine northumbriai király a leggyakrabban használt utak mentén lévő tiszta forrásoknál hozott létre olyan pontokat, ahol a fáradt utazók bronz ivóedények segítségével olthatták szomjukat. Évszázadokkal később, amikor Michelangelo vesekőtől szenvedett, orvosa azt javasolta neki, hogy Rómán kívül keressen hűsítő vízforrásokat. A reneszánsz zseni válaszlevelében arról számolt be, hogy amióta egy Rómától mintegy 65 kilométerre lévő forrásból iszik reggel és este, sokkal jobban érzi magát. Hozzátette, nem szabad mással főznie vagy mást innia.

A középkori emberek tehát tisztában voltak vele, hogy nem minden víz fogyasztása biztonságos. Különösen óvakodni kellett a városok, mocsarak, valamint egyéb állóvizekben található víz megivásától. Ha azonban tudták, hogy a víz jó forrásból származik, nem haboztak inni belőle. Csak nem dicsekedtek vele – ahogyan mi sem tesszük.

Forrás: Mult-kor.hu