Miért kell a hollywoodi gazembereknek egy szörnyű gyilkossági cselekedetről álmodozva unos untalan klasszikus zenét hallgatniuk? Talán egy bonyolult zenei kompozíció segíthet a hibátlan gyilkossági terv kieszelésében? Vagy e gonoszok úgy látják magukat, mint akik a sanyarú lelkeket a purgatórium felé terelik, mikor Elgartól a Gerontius álmát hallgatják?

A Gary Oldman által alakított Stansfield mondja a The Professionalban: „Nem szereti Beethovent. Nem tudja, mit veszít. Ezektől a nyitányoktól minden buzogni kezd bennem. Olyan erőteljesek.”

De mikor is kezdődött ez? Mikor vált a klasszikus zene a gonoszok attribútumává?

A nagy formátumú gazember egyfajta gonosz géniusz, magas intellektussal. Általában jól öltözött és ékesszóló, Shakespeare-t idéz, finom chiantit iszik, s élvezi mindazt, amit csak az élet kínál. Melyik öntudatos, felső kategóriás gazember akarná, hogy rajtakapják, amint a hétköznapi emberek zenéjét hallgatja?

Már a történelem korai időszakából eredő tündérmesékre is jellemző, hogy a gonosz a felső osztályhoz tartozik, mint például a Hamupipőke gazdag hölgye. 

Az emberek szemében a klasszikus zene rajongójához az entellektüel képe társul. A filmkészítők erre építik a karaktert, hogy a nézők lássák, kivel van dolguk. Hamar kiderül, hogy a gonosz intelligens és kulturált; s mindez előrevetíti, mi mindenre lesz képes.

Emellett a háttérben szóló klasszikus zene drámai hatást kelt, s ami fontosabb, megmutatja, hogy a gonosz karakter mennyire ellentétben áll a világgal. Mivel az átlagember napi életének nem része a klasszikus zene, annak hangsúlyozása elválaszthatja a nézőt a gonosz szereplőtől. A nézőben az a benyomás keletkezik, hogy a gonoszok gyönyörűnek látják gaztetteiket, s ezért hajtják végre őket. Ezáltal a klasszikus zene nagy mértékben fokozza a gonoszok hátborzongató jellegét.

Ezzel kapcsolatban külön ki kell emelni az operákat. Úgy tűnik, az operakedvelés lassan szolid módja lesz annak, hogy illusztráljuk: a gazember sokkal furcsább, mint a tipikus mindennapi pszichopaták. Vegyünk néhányat: Donizetti-opera szólt a rádióban, amikor Robert de Niro, mint Max Cady a Cape Fear-ben (A rettegés foka) követte az áldozatát a repülőtérre; Casey Affleck, mint Lou Ford a The Killer Inside Me (A gyilkos bennem él) című filmben éjjel operafelvételeket hallgat. És ki felejtheti el Anthony Hopkinst, mint a Silence of the Lambs (A bárányok hallgatnak) hírhedt kannibálját, aki jövőbeli áldozatának, Giancarlo Giannininak ezt mondja: „Nagyon komolyan gondolom, hogy megeszem a feleségedet", miközben egy modern operát néz meg Firenzében. (Véletlen egybeesés, hogy Hopkins maga is zeneszerző?)

Visszatérve a kérdésre, hogy miért ábrázolják a filmek a magukra sokat adó, felső kategóriás gazembereket a klasszikus zene rajongóiként? Hogy ez csak egyszerű sztereotipizálás és szép drámai hatás, vagy valami több?

Amikor Stanley Kubrick rendezőt egy interjúban megkérdezték a Clockwork Orange (Mechanikus narancs) „karizmatikus", flúgos Alex DeLarge-járól, hogyan szeretetheti egyszerre az erőszakot és Beethovent, ezt válaszolta: „Úgy vélem, ez azt sugallja, hogy a kultúra semmiféle erkölcsi finomító hatást nem gyakorol a társadalomra. Hitler szerette a jó zenét, és sok vezető náci kulturált és kifinomult férfi volt, de ez nem tett nekik, sem bárki másnak különösebben jót."

Hitler zenét hallgat

Forrás: https://www.primephonic.com/

Ford., szerk.: Jakabffy Éva