„Ember ​és állat alakja, igénye, teljesítménye teljesen azonos volt a számomra, magamat vagy magunkat se gondoltam többnek, másnak, mint egy civilizált, este fogat mosó farkast vagy hivatalba járó galambot. Heves, soha nem szűnő, inkább erősödő szánalmat éreztem e néma testvérek iránt, akik a maguk sajátos nyelvét beszélték, és nem tudtak megszólalni emberi hangon, nem tudtak védekezni sem, teljesen ki voltak szolgáltatva az emberek jó- vagy rosszkedvének, emberségének vagy embertelenségének. Külsejüket, tollruhájukat vagy a pikkelyeket, vagy az irhát, amelyből szemük rám pillantott, úgy néztem, mint színészen a jelmezt, s meg voltam róla győződve, egyszer majd leveszik, akkor nem marad, csak a húsuk, azonos, mint az enyém, s lesz egy pont, egy pillanat, amikor emberi hangon is megszólalnak majd, csak ki kell várni, meg kell érdemelni” – írta Szabó Magda az Ókút-ban.

Az írónőnek ezt a minden élőlény iránti szeretetét kívánta megmutatni keresztfia és örököse, Tasi Géza, közreadván a hagyatékban fennmaradt – sokszor rajzokkal kísért – leveleket, amelyekben egy csíkos kiscica meséli el emberi hangon a szomszédoknak, milyen is íróéknál a macskaélet.

Örömhozó, bánatrontó – Levelek a szomszédba. Ezzel a címmel jelent meg a kötet, amely valójában nem a nyilvánosságnak készült. 
Az írónő a humoros hangvételű leveleket macskája nevében írta a szomszédainak. "Keresztanyám barátai, Schrott Tibor és felesége, Schimpl Mária Magdolna ajándékozott meg a levélcsomaggal, azt mondták, hogy engem illet. Amikor felmerült a kiadás ötlete, nyomozni kezdtem, ki kaphatott még hasonló levélkéket. Eljutottam Pomogáts Bélához, az Írószövetség volt elnökéhez, s tőle ő is átadta a cicáihoz szóló feljegyzéseket. S egyszer csak összeállt a könyv." - mondta el Tasi Géza a Szabadfold.hu-nak.

Szabó Magda imádta az állatokat. Mindig volt körülötte kutya és/vagy macska. Előfordult, hogy egy hirdetés alapján „mentett meg” egy öreg ebet. Máskor a budai lakása ajtajában didergő jószágot vette magához. De az autópályán ténfergő kutyust is felvette az autóba. Ahogy szaporodott a sereglet, jobbnak látszott, ha Tasi Géza kerepesi kertes házánál helyezik el őket. És amikor az írónő külföldön rosszul lett, a kórházból kikerülve keresztfiához költözött. Kettejüknek nyolc kutya, és nyolc cica, plusz a madárhad. Ilyen paradicsomi körülmények között mindenki nagyon jól érezte magát, kiváltképp Szabó Magda.

"Keresztanyám tudott az állatok nyelvén beszélni!" – mondja meggyőződéssel Tasi Géza. "Ha leült a kanapéra vagy a fotelba, az állatok odatelepedtek mellé. Reggelijét is megosztotta velük, a téli szalámit nekik adta, ő pedig a csupasz kenyeret ette. Az állatszeretet még jobban összekötött bennünket."