Gondolat Kiadó, 2016. április

Az Úr szava nekem, Jónásnak, Amittaj fiának először a Királyok második könyve 14,25-ben hangzott fel, Amacja júdeai király uralkodásának tizenötödik évében, aki negyvenegy évig uralkodott, és azt tette, ami nem tetszett az Úrnak. Nem tért el egyetlen bűnétől sem Jároboámnak, Nebát fiának, aki Izraelt a bűn útjára vitte. Igen, féltem küldetésemtől, de akkor még szerencsém volt, az Úr nevében megparancsoltam a királynak, hogy adja vissza a Hamát bejáratától a sivatag tengeréig az izraeli területet, a király megijedt az Úr haragjától, és engedelmeskedett nekem, de ez nagyon régen volt, már hosszú évek óta nem szólt hozzám, lehet, hogy el is veszítettem a prófétálás képességét, és az igazat megvallva nyugodt voltam, úgy éreztem magam, mint egy korkedvezménnyel nyugdíjazott próféta, aki már teljesítette feladatát, és kényelemben élvezheti sikereinek gyümölcseit.

A grafikákat Takáts Márton készítette Babits: Jónás könyve c. kötetéhez

Ezért igencsak meglepett, amikor az Úr egyszer csak, minden felkészítés, figyelmeztetés nélkül másodszor is szólt hozzám Krisztus előtt 800-ban: – Kelj fel, menj a nagy Ninive városába, és prédikálj ellene, mert nemtelensége szemet szúrt nekem. – Megközelítőleg ugyanebben a korszakban küldte az Úr kollégáimat, Ámósz, Hóseás, Ézsaiás és Mikeás prófétákat a mieinkhez, az északi királyság, Izrael lakosaihoz figyelmeztetéssel és felhívással a megtérésre és a bűnbánatra. Világos volt nekem, hogy megint elfogyott a türelme, és nagy tisztogatásra készül, hiszen neki is eleve világos kellett legyen, hogy a mieink elutasítják a kollégáimat, és nem hajlandók bűneik megbánására.

A meglepetést felváltotta bennem az egyre erősödő félelem. Természetes, hogy megijedtem. Ninive nagy, gazdag és erős város volt. Alapította Hám leszármazottja, Nimród, Kús fia, a föld első királya, aki a vízözön után a szállásokat városokba egyesítette. Az Úr elleni nyílt ellenállásként épült Nimród vezetése alatt Bábel tornya. Babilónia és Asszíria fővárosai Babilon és Ninive voltak. Utóbbiba küldött engem az Úr, hogy prédikáljak és pusztulással fenyegessem a város lakóit. Ő figyelmeztetésnek nevezi, de a valóságban ez istentelen fenyegetés. A múltban ilyesmire még nem került sor. Eddig az Úr minket, héber prófétákat mindig csak a saját népünkhöz küldött, és egyszerre csak engem elküld Ninivébe, abba a városba, amely ellensége és üldözője a zsidó népnek.

Nekem kezdettől fogva gyanús volt. Miért küld engem éppen ezekhez a kegyetlen, erőszakos bálványimádókhoz, miért küld éppen Ninivébe, annak a birodalomnak a fővárosába, amely az én saját népem legerősebb és legveszedelmesebb ellensége? Ha vannak pogányok, akik megértek az isteni ítélkezésre, akkor ezek a gonosztevők azok, addig pusztítsa el őket, amíg ők nem pusztítanak el minket. De Ő megint kigondolt valamit: engem, Izrael, az északi királyság polgárát küld el, hogy figyelmeztessem esküdt ellenségeinket! Mi a szándéka? Ninivét akarja elpusztítani, vagy engem? De lehet, hogy csak próbára akar tenni, mint azt a szerencsétlen Jóbot? De mint mindenható, tudhatja előre, hogyan fognak reagálni ezek a korcs fajzatok. Előbb szaggatnak darabokra, mint hogy megtérjenek. Ezek és a bűnbánat? Ki előtt gyakoroljanak bűnbánatot, mikor a mi Istenünket egyáltalán nem ismerik? Nyilván inkább megöletik magukat, mintsem hogy megtérjenek és bűnbánatot tartsanak. Azt vizsgálja, mennyire vagyok engedelmes, a Jób-kísérlet nem volt elég neki? És mi lesz, ha mégis bánják bűneiket, és Ő megbocsát nekik?

A döntései ugyanis kifürkészhetetlenek, nem lehet előre látni őket. Ahogy Jeremiásnak mondta: „Megtörténik, hogy megígérem egy népnek vagy egy országnak, hogy felépítem és elplántálom. De ha azt műveli, amit rossznak látok, és nem hallgat a szavamra, akkor megbánom, hogy jót akartam vele tenni.”

Világos, hogy visszautasítottam, nem, nem, Uram, már megbocsáss, de Ninivébe nem küldesz el. Nyugatra távoztam, a legközelebbi rokonaimtól sem búcsúztam el – féltem, hogy kiadnának a semmirekellők. Előbb Jaffába mentem, és szerencsém volt. A kikötőben ott horgonyzott egy hajó, amely kifutni készült a tengerre, és éppen volt számomra egy szabad hely. Rendesen kifizettem őket, és elindultunk Tarsís felé. A félelem és a lelkifurdalás persze kicsit megzavart, mert az egyik pillanatban tényleg azt gondoltam, hogy sikerül az Úrral kibabrálnom, hogy eltűnök előle a végtelen tengeren, és végleg nyugtom lesz, hiszen a próféta sorsa nem éppen áldás, hanem átok. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy azt a hajót nekem készítették oda, és a hajójegyre a pénzt is Ő tette a zsebembe, fillérre pontosan. Mellesleg ebből az a tanulság, hogy sok próféta számára a pénzhiány szerencse és áldás.

Kényes helyzetbe kerültem: szökésben lévő próféta voltam. Szolgálni akartam Istent, de csak saját meggyőződésem és elgondolásaim szerint. Mert mi, Isten prófétái sem vagyunk játékautomaták, nem elég bedobni az érmét, hogy szóljunk, hogy ismételgessük az installált programot. Nem, nem, engedelmességünk nem passzív, az Úr szóvivői vagyunk, tehát munkatársai, és időről időre vitatkoznunk is kell vele, meg kell tagadnunk az engedelmességet, amikor akaratával nem értünk egyet. És Ő kedvét leli ebben, igazán, sokkal jobban szereti a rebelliseket, mint a néma kiszolgálókat, úgy tűnik, igen jól szórakozik, amikor birokra kelünk vele. Utóvégre ősatyánkat, Jákobot, aki születésétől kezdve csalt, megtette Izraelnek – Isten harcosának, mert egy egész éjjel birkózott vele az áldásért, egészen addig, amíg a kakas kukorékolni nem kezdett. Velünk, rebellisekkel legalább elbeszélgethet, megváltoztathatja a jellemünket – vagy természetünket –, főleg amikor közeledik a vihar. Olyankor megtöri jellemünket, mint a hajóárbócot, és figyeli, mit lépünk erre.

A hajó szerencsésen elhagyta a kikötőt, a tenger nyugodt, mintha leöntötték volna olívaolajjal, a szél finoman és melodikusan dagasztja a vitorlákat, a legénység alvással és a kikerülhetetlen teendőkkel tölti az időt, vagyis: klasszikus vihar előtti csend, vihart az időjárás-jelentés szerint senki nem vár. Rajtam, Jónáson, Amittaj fián kívül. Sejtettem, hogy nem úszom meg, sejtettem, hogy megtalál, de már nem is féltem, rettenetem miatt még félni is elfelejtettem. Bemásztam a fedélköz legsötétebb zugába egy üveg fanyar vörösborral, és mély álomba merültem, hogy senkivel se kelljen beszélgetnem, és – az igazat megvallva – el akartam bódulni, hogy lelkiismeretem szavát elhallgattassam. Hiszen ez nem közönséges engedetlenség volt, hanem egyértelmű lázadás. Az Úr konkrét feladatot bízott rám, és én megléptem! Ahogy Őt ismertem, ezt biztosan nem hagyja annyiban, de addig is nem árt egy felfrissítő alvás.

A vihar természetesen megérkezett, de most, amikor ezeket az emlékeimet írom le, már nem tudom visszaidézni, a vihar előtt tértem-e nyugovóra, vagy akkor, amikor már kitört. Végeredményben ezen már semmi nem múlik. Jött a vihar, hajótöréssel fenyegetett, és én aludtam, s azt álmodtam, hogy újra anyám méhében vagyok, körülvéve egy idegen testtel és magzatvízzel, és jó volt ott nekem, és egyáltalán nem vágytam kijönni Isten fényére, ekkor azonban felébresztett a legénység parancsnoka: borostásan, piszkosan, haltól bűzlőn.

– Miért alszol? – kérdezett.

– Mert álmos vagyok.

– Ilyenkor? Mindjárt elsüllyedünk. Kelj fel, te is szólítsd Istenedet, emlékezzen meg rólunk, és ne vesszünk oda.

A tengerészek tán még nálam is sokkal inkább féltek, mindegyik szólította a maga istenét, dobálták a tengerbe a rakományt, hogy kevesebb súly húzza le a hajót. Undorodtam bálványimádásuktól, tudtam, hogy az isteneikhez intézett imádságok hiábavalóak, mint a szél ellen pisálás, és a rakományukat sem sajnáltam: biztosan rablott holmi volt. De hosszú percekig hallgatva a hiábavaló, de jajveszékelő és őszinte imáikat isteneikhez – különböző nemzetiségű, különböző vallású emberek voltak –, elszégyelltem magam. A pogányok imádkoznak, és én, az izraelita, a próféta, Amittaj fia, hallgatok. Nem tudtam, az én imáim mindannyiunkat megmentenének-e, de érdemesnek tűnt megpróbálni. És mégsem imádkoztam, nem tudtam imádkozni, nem volt jogom imádkozni. Nem engedelmeskedtem Istenemnek, ezért nincs jogom imádkozni. Az én hibám, ha nem lennék ezen a hajón, ha nem szöktem volna el az Úr arca elől, ezek a tudatlan, de őszinte szerencsétlenek gond nélkül révbe érnének. Az én hibám!

– Az én hibám – mondtam fennhangon, kiabálnom, ismételgetnem kellett: – Az én hibám – hogy értsenek a süvítő szélben és a tenger hullámainak zúgásában.

Vagy nem hittek nekem, vagy nem értettek, vagy azt gondolták, hogy megőrültem, mert a kapitány eldöntötte: – Sorsot húzunk, hogy megtudjuk, ki miatt ért minket ez a szerencsétlenség. – Egyetértettem, noha előre sejtettem, hogyan végződik a dolog, de hát a sejtés még nem bizonyosság. Kíváncsi voltam: mi van, ha a sors nem engem hibáztat, mit fogok tenni akkor? Megint beismerést teszek, vagy engedek a kísértésnek, hagyom, hogy helyettem ne az igazi bűnöst áldozzák fel, hagyom, hogy tévedésben maradva haljanak meg? Utóvégre ugyanolyan pogányok voltak, mint Ninive lakói, és végeredményben az összes pogányok népem halálos ellenségei. Pontosan már nem is emlékszem, hogyan történt a sorshúzás, gondolom, valami halcsontokkal, és természetesen én húztam ki a végzetes darabot. Nem volt mese. A tengerészek megtalálták a bűnöst, de nem tudták, voltaképpen miben vétkeztem. Keresztkérdéseknek vetettek alá: – Na, akkor mondd meg nekünk, ki miatt ér minket ez a szerencsétlenség?

– Énmiattam – mondtam izgatottan, türelmetlenül; minél előbb túl akartam lenni rajta, és meg akartam előzni a további kérdéseket. Mi lesz, ha a foglalkozásomról kérdeznek? És már hallottam is: – Mivel foglalkozol?

– Próféta vagyok – ismertem be.

A kapitány gúnyosan elvigyorodott: – Ha próféta vagy, áruld el nekünk, ki a hibás? Miért ér minket ez a szerencsétlenség?

– Én vagyok a hibás.

– Hová valósi vagy? Hol a hazád, és melyik népből származol?

Már nem tudtam és nem is akartam rejtőzködni: – Héber vagyok, és vallom az Urat, a mennyek Istenét, aki teremtette a tengert és a szárazföldet, és én előle futok, mert nem fogadom el a küldetést, amellyel megbízott engem.

Ha eddig féltek, hát akkor most komolyan megijedtek! Az én Istenemnek a pogányok között jó neve van, gondoltam büszkén, tudják, hogy nem tanácsos vele ujjat húzni. Az első pillanatban még sajnáltam is, hogy így ész nélkül bűnösnek jelentettem ki magam; talán rögtön aduként kellett volna elővennem az Urat, talán rögtön hitet kellett volna tennem Mellette, és Ő lecsendesítette volna haragja viharát. Azt gondoltam, dühükben darabokra szaggatnak, de ők még arról is elfelejtettek kérdezni, milyen küldetéssel bízott meg engem az Úr. Ellenkezőleg. Mély tisztelettel kérdeztek: – Mit kell tennünk veled, hogy alattunk a tenger lecsendesedjék? – Világos, tudatában voltak annak, hogy Isten embere áll előttük. Az az ember, aki miatt Isten ekkora vihart indít el, nem lehet közönséges ember, bizonyára rendkívül fontos ember, biztosan jobban számít, mint a többiek; úgy látszik, még nem találkoztak olyan valakivel, akire az Úr ekkora figyelmet fordít.

És a tenger egyre jobban háborgott.

Sajnáltam őket, megkedveltem őket – én veszve vagyok, nekem az Úr már nem bocsáthat meg, de miért haljanak meg ők is velem együtt? Bár pogányok, de igen rendesen bánnak velem, még ha pusztán félelemből is. A mieink már régen darabokra téptek volna.

– Higgyetek nekem, ti boldogtalanok – mondtam. – Tudom, hogy miattam tört ki a fejetek felett ez a hatalmas vihar. Dobjatok a vízbe, és a tenger lecsendesül.

Ők azonban teljes erőből elkezdtek evezni, hogy visszajussanak a szárazföldre, de nem sikerült nekik, mert a tenger egyre jobban háborgott ellenük. Bele tudtam élni magam lelkiállapotukba: ha rám hallgatnak, és kidobnak a korlát felett, akkor lehet ugyan, hogy a tenger lecsendesül, de az Úr esetleg megint kitol velük.

És egyszerre csak mit hallok? Az egész legénység egy emberként kezdett kiáltozni az Úrhoz, igen, ezek a bálványimádó pogányok már nem a saját isteneiket hívták; a mi Urunkat, Istenünket hívták a saját nevén: – Ó, Urunk, ne pusztíts el minket ennek az embernek az életéért, és ne zúdíts ránk ártatlanul kiontott vért. Mert Te, Urunk, úgy cselekedtél, ahogyan neked tetszett.

Nem akartam hinni a saját fülemnek, nem akartam elhinni küldetésem sikerét; a pogányokkal teli hajó megtért az igaz és egyetlen Istenhez, hála nekem, Amittaj fiának, a szökésben lévő prófétának.

Végül aztán megragadtak kezemnél és lábamnál fogva, és megszabadulván hamis együttérzésüktől, a tengerbe dobtak.

És a tenger háborgása abbamaradt.

Jól emlékszem erre attól a pillanattól kezdve, hogy éreztem, a lábaim valami puha tárgyba ütköztek. Felnéztem, és láttam, ahogy rám zárul egy rózsaszín-fehér baldachin nagy bordákkal, utána pedig éreztem, ahogy a lábamnál fogva egyre lejjebb húz, és rájöttem, hogy lenyelt egy cethal. Minden oldalról körülvett és bezárt a hús fala, de a nyomása nem volt fájdalmas, és ez a hús a legkisebb mozdulatomhoz is hozzáidomult, mint egy puha gumi. Egy zsákban találtam magam, amely sokkal nagyobb volt, mint a testem, és teljes sötétség honolt benne.

Tapogattam magam körül, és a kezem egy-egy halhoz ért, amelyek valószínűleg még éltek, mert az ujjaim körül tekergőztek, majd visszacsúsztak a lábamhoz. Ezután szörnyű fájdalmat éreztem a fejemben, s egyre nehezebben és rosszabbul lélegeztem. Ugyanekkor rettenetes forróság öntött el; úgy tűnt, hogy ez a forróság éget, és egyre inkább fokozódik. A szemem szénné változott, és azt hittem, az Úr arra ítélt, hogy a cethal hasába vesszek. Ez elviselhetetlenül gyötört, és az iszonyatomat még fokozta is ennek a börtönnek az abszolút csendje. Magánzárka.

Megpróbáltam felállni, megmozdítani a karjaimat és a lábaimat, kiabálni is próbáltam. De mozdulni sem tudtam, ugyanakkor elmémet abnormálisan világosnak éreztem. A legnagyobb kétségbeesésben kezdtem imádkozni. Részletek jutottak eszembe különböző zsoltárokból, beismertem a hibámat, bűnbánatot tartottam, teljes engedelmességet ígértem az Úrnak, ugyanakkor megköszöntem neki, hogy megmentett a cethal hasában, hiszen különben bizonyosan a tengerbe vesztem volna. Ezután elvesztettem az eszméletemet.

Nem tudom, mennyi ideig voltam a cethal hasában átnevelésen, de a hagyomány azt állítja, három nap és három éjjel.

Beszéljenek, amit akarnak, nem vesztegetem az időmet olyan szerzőkkel folytatott vitákra, akik ezt nem élték át, és ezért lelkiismeret-furdalás nélkül bármit kitalálhatnak. A kalandomról egy csomó szamárságot olvastam. Csak kettőt említek: úgymond nem cethal nyelt le, hanem egy tengeralattjáró mentett meg, vagy: nem tengeralattjáró mentett meg, hanem egy delfin. De térjünk vissza a történetemhez.

Amikor megint a szárazföldön találtam magam, lázálmaim voltak, és vagy két hétig is eltarthatott, amíg úgy-ahogy helyrejöttem. És ekkor másodszor is felhangzott az Úr szava: – Kelj fel, menj a nagy Ninive városába, és hirdesd, amit mondok neked!

Engedelmeskedtem, meg sem kérdeztem, mit kell majd mondanom. Amikor három nap után megérkeztem Ninivébe, és szólt az Úr: – Mondd nekik: Még negyven nap, és elpusztul Ninive!

Természetesen a lelkemben megint csak kételkedtem; ezen egyetlen mondat miatt tartanának bűnbánatot, térnének meg ezek a nyakas pogányok? De már elég tapasztalatom volt az Úrral, ezért fennhangon nem tiltakoztam, és ámbár tiszta idiótának éreztem magam, befordultam Ninive utcáiba, és hangosan kiáltoztam: – Még negyven nap, és elpusztul Ninive! – Semmi többet. A bűnbánatra sem hívtam fel őket, csak jártam ezt a nagyvárost (ahogy később megtudtam, állítólag több mint százhúszezer lakosa volt), és egyfolytában egyetlen mondatot ismételgettem: – Még negyven nap, és Ninive elpusztul!

El sem tudják képzelni, micsoda sokk volt nekem, amikor a lakosok elkezdtek zsákruhába öltözni és a fejükre hamut szórni.

Igaz, ez az Úr munkája volt, de megint kísértést éreztem: legyen, ahogy akarja, én akkor is csak a Nagy Ember vagyok. Kimondok egyetlen mondatot, és elszörnyedve néznek rám. Az Úr azonban elhallgattatta bűnös gőgömet; történelmileg első nagyvárosi missziómnak úgy a harmadik napján a fogadóban, ahol megszálltam, reggel belenéztem a tükörbe, és megértettem, miért bandzsítanak rám olyan rémülten: teljesen más ember voltam, senkihez nem hasonlatos, albínó. Megértettem, hogy a cethal hasában a savak kimartak a bőrömből minden pigmentet, és én most már örök időkre albínó maradok, és Jónás nevem azt a személyt szimbolizálja, aki szerencsétlenséget hoz társaira.

A Ninivében történt események közismertek, ezért ezt a fejezetet egy idézettel fogom rövidre állítólagos könyvemből, amely azonban csak körülbelül háromszáz évvel földi halálom után jelent meg először: Ninive lakosai azonban hittek Istennek, böjtöt hirdettek, és zsákruhát öltött a város apraja-nagyja. Amikor ez a hír eljutott Ninive királyához, fölkelt a trónjáról, levetette magáról díszruháját, zsákruhát öltött magára, és hamuba ült. Azután kihirdették Ninivében a király és a főemberek parancsára: Az emberek és állatok, a marhák és juhok semmit meg ne kóstoljanak, ne legeljenek, vizet se igyanak! Öltsön zsákruhát ember és állat, kiáltsanak teljes erővel Istenhez, térjen meg mindenki a maga gonosz útjáról, és hagyjon fel erőszakos tetteivel! Ki tudja, talán felénk fordul és megszán az Isten, megfékezi izzó haragját, és nem veszünk el!

Úgy tűnik, nem ez volt a niniveiek első tapasztalata a fenyegető Istennel, különben miért mondta volna a király: lám, az Isten megint megsajnált minket… Nem tudom, melyik istenre gondolt, de kétlem, hogy az Úrra, úgy látszik, a pogányoknak szentimentálisabb isteneik vannak. Most majd meglátják, kivel van dolguk.

A harmincnyolcadik napon, amely az ultimátum lejárta előtti második nap volt, elhagytam Ninivét, és biztonságos távolságban, a várostól keletre, egy stratégiai kiemelkedésen, azaz egy dombon állítottam fel a sátramat és a kilátóhelyemet. Nem tudtam, milyen módon valósítja meg az Úr az ítéletét, nem tudtam, kénes és tüzes esőt küld-e az égből, mint Szodomában, vagy más fegyverrel likvidálja őket, de reméltem, hogy engem megkímél, utóvégre mennyivel vagyok rosszabb, mint Lót? E kétnapos várakozás alatt volt elegendő időm gondolkozni és emlékezni, és ebben semmi kellemes és felemelő nem volt. Hisz a pogányok is emberek, mi van, ha az Úr sajnálni kezdi a döntését, mégsem pusztítja el Ninivét, és hamis prófétát csinál belőlem? Egyszer már megbánta, hogy megteremtette az embert, és ekkor leküldte az égből a vízözönt, mi van, ha Ő, aki mindentudó, ismét elismeri tévedését, megbánja, a niniveiek megbocsátanak neki, és engem darabokra szaggatnak, mert meg lesznek győződve arról, hogy bolondot csináltam belőlük? És ha békén hagynának, mihez kezdenék? Haza nem térhetek, a mieink már biztosan megtudták, hogy az Úr elhatározta ellenségeink legalább egy részének elpusztítását, biztosan hálásak már az Úrnak… Az ellenségeink számára hamis próféta leszek, a mieink számára hazaáruló, jobb nem is gondolni rá.

És elérkezett a negyvenedik nap.

És semmi sem történt.

Amikor Isten látta, amit tettek, és hogy mindenki megtért a maga gonosz útjáról, megbánta Isten, hogy pusztulásba akarta dönteni őket, és nem tette meg.

Teljesült a legrosszabb félelmem, igencsak megharagudtam az Úrra, és így imádkoztam: – Ó, Uram! Gondoltam én ezt már akkor, amikor még otthon voltam! Azért akartam először Tarsísba menekülni, mert tudtam, hogy te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, türelmed hosszú, szereteted nagy, és visszavonhatod még a veszedelmet. Most azért, Uram, vedd el az életemet, mert jobb nekem meghalnom, mint élnem!

Az Úr azonban ezt kérdezte: Igazad van-e, hogy haragszol?!

– Igazam van! Haragszom mindhalálig! Nem tartottad meg a szavadat, hamis prófétát és hazaárulót csináltál belőlem, én pedig akarat nélküli bábut csináltam magamból ezek előtt a pogányok előtt. Miért félnének egy olyan istentől, aki megbánja a saját döntéseit? E történelmi precedens után a népem el van veszve, az összes pogányok ránk fognak zúdulni, mint egy kutyafalka, és darabokra tépnek minket. Ezért most már tényleg ölj meg, hogy ne kelljen Miattad szégyenkeznem. – Az Úr hallgatott, nem szavakkal válaszolt, hanem tettel: sejtettem, hogy már jönnek is értem.

Valóban jöttek: állig felfegyverzett katonák. Nem tudtam, megölni jöttek-e vagy megkoronázni, de már nem féltem.

Fordította: Jakabffy Imre