Az a filozófia, amely „minden értékek átértékelése”, amely szemben áll korának összes ideáljával, a magányban fogant. A magány pedig olyan egzisztenciális állapot, amelyben könnyebbé válik a common sense-ből való kilépés, messzebbről látszanak a mindenki által elfogadott-dédelgetett ideálok, erkölcsi értékek – legyenek azok akár 2000 évesek is; ilyen messzeségből pedig könnyen megeshet, hogy minden fonáknak, groteszknek tűnik, ami a közös emberi létezés jellegzetes, megszokott, ismerős ízeit adja. E távollátó perspektívából lehet csak megérteni Nietzsche nőképét, e „hasadt” nőképet is, amelyben a nő egyszer az igazság, másszor az élet, harmadszor azonban a dekadencia, a betegesség és gyengeség hordozója. 

Távolba ható erő… 

…a nők varázsereje, vallotta Nietzsche, akinek osztályrésze volt a távolság, ha nem is volt ez mindig varázslatos. Német protestáns lelkészcsaládba született, és édesanyja korán özvegyen maradt. Nietzsche, aki ekkor 5 éves volt, traumaként élte meg apja halálát, s a faluról városba költözést. Ekkortól egy naumburgi házban laktak, és Nietzschét összesen öt nő vette körül. Anyján és húgán kívül ott volt a mindvégig gyászoló Erdmuthe nagymama, kérlelhetetlen szigorával, és két pártában maradt leányával; e három nőnek volt ideje gyanakvással felügyelni a túl fiatal, túl csinos özvegyet, hátha az hibát vét gyermekei nevelésében.

Friedrich Nietzsche gyerekkorában

Az anya, Franziska, bizonyítási vágyában túlbuzgón kezdte alkalmazni a keresztény pedagógiát, elsősorban fiával szemben. Úgy érezte: ha őt derék, a hitbéli dogmákat és a társadalmi konvenciókat követő emberré – s lehetőleg, apjának nyomán, lelkésszé – tudja nevelni, akkor igazolja magát rokonai, túlvilágon lévő férje, sőt Isten előtt is. A nevelői hivatás e metafizikai visszacsatolása miatt fiát „viselkedési előírások” valóságos hálójával fonta körül, s önmagának megtiltott minden közvetlen szeretetnyilvánítást. A gyermek Nietzsche úgy érezhette, nem tud kedvére tenni anyjának – látjuk ezt abból, amit harmincadik születésnapjára írt: „Annyira szeretlek, hogy szeretnélek megszorítani / De inkább nem teszem: ez téged nem boldogítana.” Az apja elvesztése, majd anyja távolságtartása miatti fájdalom melankolikussá tette, s válaszul maga is egyre jobban elidegenedett anyjától. 

Franziska Nietzsche

Örökség és örök visszatérés

A szülői házban sajátította el Nietzsche azt az attitűdöt, amely később is jellemezte: külső simulékonyság és belső emigráció együttesét. Minden visszaemlékezés szelídnek, előzékenynek és szellemesnek mondja; csak a filozófiát művelte „kalapáccsal”. Kései önéletírása, az Ecce homo szerint mindenkiből jóindulatot váltott ki, akárcsak prédikátor apja, kiről hívei azt mondták: ilyen lehet egy angyal.

Carl Ludwig Nietzsche

Nietzsche ugyanitt önmaga poláris ellentéteként ír anyjáról és húgáról, kik akkor ötlenek eszébe, mikor „közönséges, kiszámíthatatlan ösztönök” után kutat; s e gondolatmenet crescendójában: „isteni mivoltomat káromolnám, ha rokonságot éreznék ezzel a csőcselékkel… egy csalhatatlan biztonsággal működő, tökéletes pokolgép lesi a kedvező pillanatot – legfennköltebb pillanataimat –, hogy halálosan megsebesítsen. …megvallom, hogy anyám és húgom jelentik a legmélyebben gyökerező kifogást az örök visszatérés gondolatával… szemben.” Itt Nietzsche arról a központi tételéről beszél, mely szerint életünket már számtalanszor megéltük és még számtalan sokszor megéljük.

Az Ecce homo azonban nem másnak, mint az egyik érintettnek, Elisabethnek, Nietzsche húgának került birtokába, a többi kézirattal, s azok gondozási, kiadási jogával együtt. Bár nem semmisítette meg, és nem cenzúrázta úgy, mint más munkákat, kiadni azért nem engedte, csak amikor már jóval Nietzsche halála után külső nyomást gyakoroltak rá.

Elisabeth az anyja és az önmaga elleni kirohanást Nietzsche szellemi összeomlásának rója fel; a könyv egésze azonban nemcsak szerinte, hanem a mai Nietzsche-kutatás főárama szerint is hordozza a patológia jegyeit.

De nem lehet-e, hogy a „patológia” nem létrehozója, csupán felszínre hozója volt az érzéseknek? Hiszen sok mentális betegségre jellemző tünet az ún. deliberáció, melynek során a normális agyi gátló funkciók, s velük a gondolkodás, a viselkedés társadalmi szabályokhoz való igazítása meggyengül. Ilyenkor még olyan nem szalonképes érzések is hangot kaphatnak, mint az övéi iránti keserű gyűlölet. 

Nő-morál, férfi-morál

„Az emberiség egyik fele gyönge, tipikusan beteg, ingadozó, állhatatlan – a nőnek szüksége van erőre, hogy legyen mibe kapaszkodni, és a gyöngeség vallására, amely a gyöngeséget isteninek magasztalja, előírja a szeretetet, az alázatot ...” – imigyen szóla Nietzsche Az értékek átértékelésében.

A nők becsmérlése, a kereszténység becsmérlése, s a kettő összekapcsolása bizonnyal a Nietzschében élő nő – anima – ama sötét oldalában gyökerezik, melyet e két megvetett nő formált. Nietzsche valahogy fel kellett oldja azt az ellentmondást, hogy lenézi őket, mégis függ tőlük, hisz különféle betegségei révén újra meg újra az ő gondoskodásukra szorult. Át kellett élje, hogy ő, a legszabadabb gondolkodó, egyetlen gondolatát sem mondhatja ki előttük szabadon; mert ha valami „rosszat” merne mondani, rögtön szembe kellene találnia magát mártír édesanyjával, aki fiára tette fel egész életét. Jellemző például, hogy a legártatlanabb diáktréfát sem írhatja meg anyjának anélkül, hogy súlyos ledorongolást ne kapjon; hogy egyetlen gimnazista kori udvarlási kísérletét sem anyjának, hanem húgának írja meg, de vele sem jut többre; és hogy még egyetemista korában is azt hazudja anyjának: teológiai tanulmányokba kezdett, holott már régóta a filológia mellett döntött.

Nem véletlenül szűri le, hogy a nők „konspirálnak” a décadence típusokkal a „hatalmasok”, az „erősek”, a férfiak ellen. Nietzsche tradicionális nézetekre jut a nemek kérdésében: a hatalom, az erő férfi-privilégium; az úr-morál férfimorál, Európának pedig férfiakra van szüksége: Nagy Frigyesre, Napóleonra. Zarathustra utópiája nem a filozófusok vezette platóni állam, hanem a nagy tettekre kész Übermenschek világa. A tetterő forrása a testi erő és egészség, míg a túlfejlett intellektus csak gátja annak.

Sokan kérdik, mit kezdett volna maga Nietzsche az ő Übermenschei között az ő beteges alkatával? Nem a kőkorszakba vezet-e vissza ez a prófécia, nem hántja-e le újra az embernek – és különösen Nietzschének – legfőbb fegyverét, az agykérgét?

De akik ezt kérdik, nem veszik észre, mennyire öngyógyításról van szó; Nietzsche az Ecce homo című könyv Miért vagyok én olyan bölcs című elmélkedésben, valóban bölcsen, ezt írja: „…én gyógyítottam magamat: ennek az volt a föltétele, hogy az ember alapjában véve egészséges… a tipikusan egészséges embert a betegség energikusan ösztönzi az életre, a többet megélésre… az egészség, az élet akarására építettem föl filozófiámat… Mert ne felejtsük, a leggyengébb vitalitás éveiben hagytam föl a pesszimista léttel: az öngyógyítás ösztöne megtiltotta, hogy a szegénység és csüggedés filozófiáját hirdessem…”

További ellentmondások várnak azonban feloldásra. Nietzsche kárhoztatta a keresztény morálban a testiség bűnösnek nyilvánítását. Ironikusan megjegyzi: Jézus túl korán halt meg; ha tovább él, megtanul nevetni és visszavonja tanait. De mi a helyzet Nietzschével, aki magáról azt írja: gyerekként túlságosan, szenvedélyesen komoly volt – ő megtanult-e nevetni? Vagy a La Gaya Scienza (Vidám tudomány) szerzője lényegében mégiscsak megmaradt annak, aki volt: komolynak; sőt magát egyre komolyabban vevő önjelölt prófétának, „sorsnak”, Antikrisztusnak, végül – egyik-másik utolsó levelében – „Megfeszítettnek”?

Még különösebb, hogy dicsőítette, de teljes mértékben kerülte az érzékiséget, holott titokzatos lénye, s a művei keltette intellektuális bódulat nem egy hölgy-rajongót vetett volna karjaiba. Netán mégis a kárhoztatott, de benne túl mélyen gyökeret eresztett morál, s az anyai fenyítéstől való félelem reziduumai tartották vissza az efféle kalandoktól? 

Erotikus ambivalencia

Nietzschére állandó szenvedést rótt – állítja Joachim Koch pszichiáter – a keresztény-polgári társadalomban érvényes szexuális modell, amelyet képtelen volt követni. Koch azonban nem a házasságon kívüli viszonyokra gondol, hanem az egyneműek szerelmére, amely a görög világban szabad volt, a keresztény érában bűn. Nietzsche, antik filológusként, még fiatalon boldogan fordít hátat a Megfeszítettnek, és üdvözli Dionysost, aki erotikus kétértelműségével feloldja a morális gátakat: hisz a nők e tombolva ünnepelt kedvence olykor maga is női szerepet játszik, például az Ampelos nevű fiúval való esetekor.

Dionysos áll a középpontjában A tragédia születésének; ezt az extatikus művet, melyben Nietzsche szakított a száraz filologizálással, már Wagner-imádata jegyében írta. A kéziratot Wagner hitvese, Cosima kapta ajándékba a karácsonyfa alá. Az életrajzírók sokat találgatták, kit is szeretett valójában Nietzsche. Cosimát, Liszt Ferenc törvénytelen leányát, aki körül válása, majd a Wagnerrel sokáig nem hitelesített kapcsolata miatt enyhe botrányillat lengett, mégis előkelő és tiszteletet parancsoló volt? Aki mindenek felett szuverénnek tartotta magát – mégis egész életét alárendelte férjének, a zseninek, elnézve annak minden önzését és kicsapongását?

Cosima és Richard Wagner

Vagy a pszichiáter Wilhelm Stekelnek van igaza, aki ezt írja: „A Cosima-szerelemben én csupán a Wagner iránti szerelem áttételét látom az általa szeretett lényre… Mert a Wagner iránti szerelem volt Nietzsche életében a legnagyobb erő. Végtére is a serleget szeretjük, amelyből a másik iszik”. Joachim Koch pedig párhuzamot lát Nietzsche és II. Lajos, a szerencsétlen, homoerotikus bajor király Wagner-bálványimádása között. Még inkább homoszexualitást hangsúlyozó Joachim Köhler Friedrich Nietzsche és Cosima Wagner című munkája. Köhler olyan dokumentumokat ás elő, amelyek szerinte egyértelműen bizonyítják: Wagner tudott Nietzsche titkolt hajlamáról, és ez vezetett köztük szakításhoz. A kritikusok szerint azonban egyik irat sem bizonyít semmit.

Az igazság az, hogy bajban van, aki Nietzschéről véglegeset szeretne tudni. Ahogy Jovica Aćin esszéista írja: „nem tudjuk, ki Nietzsche. Mindig valami fátyol takarja. Ő maga talán a hazugság legnagyobb hatalmasa szeretne lenni. Egyik híres töredéke szerint, mely értelmezésnek nehéz ellenállni, a művészi hamisító figurája ő…” 

A fiatal Nietzsche

Nem beszélve húgáról, aki a legutolsó kompromittáló sajtcédulát is igyekezett tűzre vetni, majd a bátyjának tulajdonítani a fiatalkori novellák „nagy nevetések közepette” történt elégetését. Egy töredék mégis fennmaradt ebből a korszakból, tanúsítva az ifjú Nietzsche erotikus palettájának sokszínűségét: ebben a novellában az élettől megcsömörlött Euphorion (vagyis Byron, akit Goethe nevez így Faustjában) orvos, és éppen egy apáca általa kórosan lefogyasztott fivérének halálát várja, hogy azután kéjesen felboncolhassa. Maga az apáca erkölcseiben könnyűnek találtatik, mikor kiderül, hogy elcsábítható, s hogy fivérével is vérfertőző viszonyt folytatott.

Talán nem is erotikus ambivalenciáról, hanem erotikus polivalenciáról kellene beszélnünk? 

Pater Seraphico, Mater Gloriosa

Polivalenciáról, amelyben éppúgy helyük van a legalantasabb ösztönöknek, mint az esztétikaivá szublimált erotikus elragadtatásnak. Utóbbira példa az a gerjedelem, amelyet Wagner zenéje keltett Nietzschében: „Nem visz rá a lélek, hogy ezzel a zenével hűvösen és kritikusan viselkedjem; minden idegszálam összerándul a gyönyörtől” – írja barátjának, Erwin Rohde-nak, még a Wagnerrel való személyes ismeretséget megelőzően.

Még katartikusabb volt a találkozás, melyről szintén Erwinnek vall: „Ó, Te biztos igazán meg tudod érteni, milyen gyönyörűség volt nekem, egészen közelről hallani őt, leírhatatlan forróság ömlött el rajtam beszéde hallatán.”

Ha pedig ennél is többet akarunk, tudván, a szerelem kritériuma a folytonos másikra gondolás, Nietzsche ezt is buzgón teljesíti: „Pater Seraphice… gondolataim mindig Ön körül keringenek”.

Mégis. Nem lehet, hogy Nietzsche a kétszer annyi idős Wagnerben idealizált apját véli feltámadni, s odaadása inkább a fiúé, mintsem a szerelmesé? A viszony apa-fiú jellegére vall Nietzsche későbbi lázadása, és az, hogy a Wagnertől való elfordulásban tud igazán önmagára találni. Ekkor kristályosodik ki sajátos filozófiai karaktere, kereszténység-kritikája; ekkor fordítja ki sarkaiból a Wagner által is dicsőített Schopenhauer akarat-tanát – ekkor lesz a minden élőben benne lévő akarat igenlője. Mindez homoerotikus motívumok nélkül is érthető. A különös azonban az, hogy Nietzsche állandóan vissza-visszatér Wagnerhez, a vele való polemizálásban nem jut nyugvópontra; Wagner-megszállottsága erősebb, mint bármely elárult szerelmesé; erősebb, mint az apa ellen lázadó fiúé. Misztikus egyezést lát abban, hogy a Zarathustra I. befejező része „pontosan abban a szent órában készült el, amelyben Richard Wagner meghalt Velencében”.

De miért ennyire megszállottja a másiknak, ha egyszer sikerült önmagára találnia? Nem lehet, hogy azért, mert önmagára találását nem követte olyan, számára érzékelhető siker, mint Wagnernek a Parsifallal történő, „áruló” megtérését? Ezek szerint nincs szó másról, mint – irigységről? Nietzschének ugyanis rögeszméjévé vált, hogy a növekvő Wagner-kultusz épp tőle hódítja el a potenciális rajongókat.

Sőt még Cosimát sem tudta elhódítani Wagnertől. Még a halott Wagnertől sem. A Mater Gloriosa továbbra is annak ügyét szolgálta (és így tett egészen 91 éves korában bekövetkezett haláláig). Hiába írta Nietzsche: „Te Ariadné vagy, és mivel elhagyott a hős, most már az emberfölötti hősre van szükséged.” Vagy: „Így még senki sem költött, érzett és szenvedett: egy isten, egy Dionysos szenved így. Ariadné felelhetne a fény beragyogta nap-elmagányosodás e ditirambusára… de vajon ki tudja rajtam kívül, kicsoda Ariadné!...”

A gaz kommentátorok még ezzel kapcsolatban is felvetették, hogy nem Cosimáról, hanem Wagnerről van szó (Wagner, mint Ariadné…); míg meg nem került az a levél, amelyet Nietzsche 1889. januárjában – tehát közvetlenül elborulása után – írt. Ez mindössze egyetlen mondat, merített papiroson: „Ariadne, ich liebe Dich – Dionysos”; a címzett: Cosima Wagner.

Cosima Liszt-Wagner

A „normális” Nietzsche nem akarta felfedni Ariadné kilétét, az „őrült” Nietzsche nem tudta nem felfedni azt. Már nem működött a neveltetés diktálta öncenzúra. Ha Ariadné azonos nemű lett volna – okoskodhatunk –, úgy bizonnyal ez is kiderül. 

Újabb „pythagorasi” kapcsolatok

Másfelől viszont kétségtelen tény, hogy Nietzsche soha, vagy szinte soha nem realizálta nők iránti vonzalmait. Eleinte úgy választott, hogy a „távolság varázsa” biztosítva legyen: Hedwig Raabe színésznőért, Cosima Wagnerért rajongott. Később annyit változott a helyzet, hogy egyre többen rebesgették: meg kellene házasodnia. Például anyja, akinek számára kínossá vált a Nietzsche és húga hosszú együttélései kapcsán lábra kelt szóbeszéd. Vagy maga Wagner, aki arra célozgatott, hogy a házasság kigyógyítaná Nietzschét állandó fejfájásaiból. Nietzsche tudatos énje megpróbált eleget tenni mindennek, vagyis megkérni egy lány kezét; tudattalan énje pedig, melynek célja az volt, hogy lánykérését visszautasítsák, segített kiválasztani ehhez a „megfelelő” – vagyis elérhetetlen – személyt: Mathilde Trampedachot. A lányt egy zenész barátja mutatta be neki, s Nietzsche néhány órai ismeretség után, vaktában meg is kérte a kezét, nem tudva, vagy nem véve figyelembe, hogy a hölgy a barátjához tartozik. A felszínen tehát eleget tett az elvárásnak: ő próbálkozott.

Hasonló koreográfia tért vissza néhány évvel később az orosz írónő, Lou von Salomé esetében is. Itt azonban Nietzsche távoltartása komolyabb veszélybe került. Kezdve attól, hogy igen ügyes kerítő ajánlotta be őt: Malwida von Meysenburg, aki Nietzsche életében egyfajta „anyai jóbarát” szerepét töltötte be, s aki egyébként a negyvennyolcas forradalmároktól, Kossuthtól, Mazzinitől, Louis Blanctól és Herzentől kezdve Wagnerig és Ibsenig korának majd minden kiválóságával személyes kapcsolatot tartott fenn. Nietzschének így kommendálta Salomét: „Úgy tűnik, hogy ő a bölcseleti gondolkodásban ugyanazokra az eredményekre jutott, mint Ön... Rée és én megegyezünk abban, hogy egyszer együtt akarjuk látni Önt ezzel a rendkívüli lénnyel.”

Nietzsche tüzet fogott s a szükséges harmadik is adva volt a Nietzsche által „pythagorasinak” nevezett felálláshoz, Paul Rée pszichológus személyében. Rée akkoriban Nietzsche legközelebbi barátja, akiről Cosima Wagner így nyilatkozik: „Végül megérkezett Izrael is, bizonyos dr. Rée személyében, aki roppant sima, roppant hűvös és látszólag teljesen Nietzsche hatása alatt áll, ám valójában ő van fölényben, kicsiben tehát Judea és Germánia viszonyáról van szó”. Mindebből az erőviszonyok annyiban stimmelnek, hogy bár később Lou, Rée és Nietzsche „Hármas szövetséget” alakítottak, Lou inkább Rée-hez húzott, majd együtt is éltek; bár állítólag ez sem jelentett túl sokat. 

Mely csillagról hullottunk ide egymásnak?

Így szólt Nietzsche első mondata Lou-hoz. Hogy e „jelenség” azután az ő nyelvén szólalt meg, sőt Rée-nél és nála is tájékozottabb volt a filozófiatörténetben, sokkoló hatást gyakorolt Nietzschére.

Lou a magányt látta meg először a filozófusban. Önéletrajza e ponton egyébként Nietzschéhez méltóan enigmatikus: valóban rokon szellemek voltak. Rövid barátságuk leghosszabb beszélgetései során, amelyek Tautenburgban – egy kis, thüringiai üdülőhelyen – zajlottak, s amelyekben a legfőbb téma Isten halála és a vallásos vágy volt, felfedezték, hogy még egymást nem ismerve, ugyanarra jutottak. Továbbá, Salomé már ekkor megsejtette, hogy a vallásellenes Nietzschében egy új vallás hirdetője lakozik; ez szolgált alapmotívumként későbbi Nietzsche-monográfiájához.

Valószínű azonban, hogy ez a barátság mindkettejük gondosan őrzött „énhatáraira” veszélyes volt: túl sok tudattalan energiát mozgósított. „Beszélgetéseink során – írja Lou – legszemélyesebb, a kitörölhetetlen gyermekkorból felbukkanó emlékeim is felmerültek. Azonban éppen ez volt az, amitől soha nem válhattam volna tanítványává, követőjévé: mindig bizalmatlan lettem volna a félelemtől, hogy pontosan abba az irányba lépkedek, amelytől el kellett szakadnom ahhoz, hogy tisztaságra leljek. Ugyanaz nyűgözött le benne, mint ami belső elfordulásra kényszerített.” – A külső elfordulást Lou azonban Nietzsche anyjának féltékenységére hárítja. Azok a bizonyos „korai emlékek” viszont mégsem hagyták őt nyugodni; később intenzíven érdeklődött az ezeket feltáró pszichoanalízis iránt, és Freuddal is mély szellemi közösségbe került. 

Ördög és pokol 

De maradjunk még egy pillanatra a Nietzschével való szellemi közösségnél. Lou éppúgy nem tisztelte a morált és a konvenciókat, mint Nietzsche: „ha valaki belehallgatott volna beszélgetéseinkbe, azt hihette volna, hogy két ördög társalog”. A két ördögöt azonban szétválasztotta a „pokolgép”, ahogy Nietzsche saját anyjának és húgának vele szembeni működését aposztrofálta. Ebben Nietzsche naivitása – vagy félelme – is vétkes volt, vagyis, hogy Lou-val együtt gardedámot is hívott Tautenburgba, méghozzá Elisabeth személyében. Elisabeth identitásában nagy szerepet játszott zseniális bátyja, akinek jövendő hírnevéből szeretett volna részesülni. Természetesen ő is írt róla monográfiát. Hogy Lou jóval közelebb kerülhet bátyjához, mint ő, ez a lehetőség beindította fantáziáját. Anyjuknak érzékletes beszámolókat küldött Naumburgba az „idegen” nőről, akit rendetlen, feslett erkölcsű „mérges féregnek” nevezett.

Bernhard Förster, Elisabeth-Förster Nietzsche, Friedrich Nietzsche

Rossz szellemként egyes kommentárok szerint ott állt már mögötte későbbi férje, a közismert antiszemita teoretikus Bernhard Förster is. Förstert jól jellemzi az az állítása, hogy Jézus azért jelent meg a zsidók, egy velejéig romlott nép körében, mert itt tűnhetett ki legjobban megváltói szerepe. Később Förster zsidókat ütlegelt, és a büntetés elől Paraguayba menekülve „teuton kolóniát” alapított Nueva Germania néven. Elisabeth csatlakozott hozzá, majd – miután Förster, a csalásai miatti eljárásoktól félve, megmérgezte magát – visszatért Németországba. Nietzsche érzéseit testvéréhez írt levele mutatja: „A legnagyobb ostobaság, amit valaha is elkövettél, egy antiszemita főemberrel létrejött kapcsolatod. Ez a kapcsolat olyan idegen egész életfelfogásomtól, hogy melankóliával tölt el…”

Elisabeth Förster-Nietzsche átnyújtja Hitlernek bátyja sétapálcáját, Weimar, 1933.

Elisabeth működése megtette hatását az anyánál. Amikor Nietzsche következő alkalommal hazalátogatott, óriási veszekedés tört ki, mely az „apád sírjának szégyene vagy” mondatban csúcsosodott. Nietzsche elhatározta, hogy örökre szakít anyjával – de nem tudta megtenni, hamarosan újra leveleztek.

Elisabeth ugyanis elhitette Nietzschével, hogy Lou róla a háta mögött becsmérlő kijelentéseket tesz. Hogy volt-e ennek valós alapja? Nem lehet tudni. Talán az, hogy Lou bepillantást nyert a filozófus erotikus fantáziáiba? Hisz később Freudnak ezt írta, a szadomazochizmus és biszexualitás összefüggéséről: „ezt először egy vérbeli szadomazochistával, Nietzschével beszéltem meg, s emlékszem, közben nem mertünk egymás szemébe nézni.”

Freud, Nietzsche: ami a nőket illeti, volt hasonlóság elképzelésükben, leginkább az, hogy a nő csökkentebb értékű a férfinál, és ezt egyedül az anyaság oldhatja fel. 

A nő hivatása…

…kiváló utódokat világra hozni. Például a Nietzsche által idealizált görögöknél „a nőknek nem volt egyéb feladatuk, mint szép, erőteljes testet fejleszteni ki maguknak, amelyben az apa karaktere szakadatlanul tovább él, hogy ekképp ellensúlyozzák e roppant fejlett kultúra egyre jobban elharapózó, túlzott idegi ingerlékenységét. Ez őrzi meg a görög kultúrát viszonylag olyan sokáig fiatalnak; mert a görög anyákban újra meg újra visszatért a természet görög géniusza.”

Hogy a nők gimnáziumba járjanak, Nietzsche számára a lehetőség is elborzasztó. „Tán egészen az újságolvasásig és a politizálásig szeretnék zülleszteni a nőt, szabadszellemet és irodalmárt faragnának belőle”, veszélyeztetve „a nő első és legfontosabb hivatását, erőteljes gyermekek szülését.” Tudósnő, írónő, s akik a nőről fel akarnak világosítani, elfajzott ösztönűek; Mulier taceat de muliere (A nő hallgasson a nőről).  Mindez nem hangzik olyan különösen Nietzsche idejében, amikor a nők a szüleiktől való függésből amint csak tehették, újabb függőségbe kerültek, s feleségként, anyaként határozták meg önmagukat. Ritka tünemények voltak az első „emancipált” nők. Óriási érdeklődés övezte a férfiruhás, szivarozó George Sand szerelmi ügyeinek sorát – melyeknek regényeiben is emléket állított –; leghíresebb szeretői Mousset és Chopin voltak. Az „írótehén” – ahogy Nietzsche nevezte – jó ürügyet adott neki minden női írói tevékenység ösztönproblémákra való visszavezetéséhez – Sand esetében ez a kielégíthetetlenség volt.

Nietzsche „keleti” bánásmódban részesítette volna a nőket: „Ha nőhöz indulsz, ne felejtsd magaddal vinni a korbácsot”. Ám ő az ostort kora egyik legemancipáltabb nőjének, Lou-nak kezébe adta, aki a Nietzsche által beállított fotográfián egy szekéren ülve hajtja őket, Réevel együtt, lovakként.

Lou Salomé barátait: Paul Rée-t és Friedrich Nietzschét ostorozza egy fényképész stúdióban (1882)

Lou nem játszott férfiszerepeket, de egyetemre járt és filozófiai műveket írt, s ez nem tartozott az akkori nőkre jellemző tevékenységek közé. Ő azonban éppen ebben vált nővé, vagyis múzsává olyan férfiak számára, mint Nietzsche és Freud, akik azért soha nem szűntek meg a nő egyedüli hivatását a gyermekszülésben látni. Ebből is kitűnik, mennyire foglyai még e forradalmár szabadgondolkodók is a tradícióknak. Másrészt, a független nő szorongást is kelt: mi lesz akkor a családokkal, a következő nemzedékkel, és mi lesz a férfival? Ezért tartják a tanulást, politikát, tudományt, írást, és mindent, ami a nőt függetlenebbé teszi, nőietlennek; s ezért feltételezik, hogy ha egy nő ilyesmit művel, ösztönei hibádzanak.

Példát pedig könnyű találni: Sand kétségtelenül hiperszexuális; Lou Salomé pedig az erotikusnak az esztétikaiba való átmenetét írja meg, és nagyrészt eszerint is él. Mintha Nietzsche jó helyen kereste volna minden női intellektuális aktivitás eredetét?

Hisz valójában „mit bánja a nő az igazságot… az ő nagy művészete a hazugság”. „Vita – femina… ez az élet legerősebb varázsa: szép lehetőségek arannyal átszőtt fátyla borul rá, ígéretesen, vonakodón, szemérmesen, gunyorosan, résztvevően, csábítóan. Igen, az élet – asszony!”

De hogy zavarba jöjjünk, a filozófus másutt magát az igazságot azonosítja a nővel.

Persze lehet analizálni, hogyan gyúrta össze nőképét Nietzsche megvetett női családtagjaiból, magasztalt szerelmeiből, történelmi vagy „keleti” nőfelfogásokból és korának feminista nőiből. És azt is, hogy ez az összegyúrt nőkép hogyan esik szét darabjaira. – Lehet derülni azon, hogy az ő tapasztalati hátterével így nyilatkozik: „Vajon megkockáztathatom-e a kijelentést, hogy hála dionysosi hozományomnak, ismerem a nőket? s talán én vagyok az »örök Asszonyi« első pszichológusa. Engem minden asszony szeret – régi história ez…”

Fel lehet háborodni: hol marad a nő, mint alany, mint szubjektum, s miért már megint egy férfi mondja meg, mi legyen a nő? Lehet kínlódni az ellentmondásokkal, megpróbálni logikai rendet teremteni ott, ahol ilyen nincs; vagy egy hanyatló szellem találkozását látni olyan veszélyes irányokkal, mint eugenika, rasszizmus; és kiemelni, hogyan szorítja vissza a nő hivatását „jófajú”, erős, egészséges utódok szülésére.

Mégsem lehet mondani, hogy a nőt pusztán ennyinek akarta. Hiszen miért írta volna a Zarathustrában: „Házasság: így hívom én a kettős akaratot, mely megteremti az Egyet; azt, ami több teremtőinél…/ Ámde azt, amit házasságnak mond a fölös-sokaság… azt hogy is nevezem vajon? / Ó, lelkeknek e kettős szegénysége! Ó, lelkeknek e kettős mocska! Ó, a megelégedés e kettős nyomorultsága! / Ezt mondják házasságnak azok; és állítják, hogy mindőjük házassága a mennyben köttetik. / …Nem és nem; semmi közöm ezekhez a mennyei hálókba gabalyodott vadállatokhoz!… / Méltónak tetszett nékem ez a férfi és érettnek a föld értelmére: ám midőn megláttam asszonyát, bolondok lakhelyének tűnt nékem a föld. / Bizony, azt kívántam, bárcsak rándulna görcsbe a föld, midőn libával párzik egy szent.”

Jakabffy Éva