Kaján Tibor ars poeticája: "a karikatúra kevés vonallal sokat mond, s arra a pesti kérdésre válaszol: hát hol élsz te? A karikaturista karrierje pedig a karrier karikatúrája". A művészt elkeserítette a műfaj itthoni alulértékeltsége. Úgy látta, bár a napi- és hetilapokban túlburjánzanak a karikatúrák, ezek sokszor harmadrangú rajzok; a vicclapok pedig álcázott szex-újságok. Ezzel szemben Kaján azt vallotta, hogy a karikatúra az élet bonyodalmainak, rejtett összefüggéseinek kifejezése szavak nélkül, vonalakkal. "Ehhez járuljon hozzá a humor. A karikaturista ismerje az életet, de az erkölcsöt, a jó ízlést ne lépje túl.” A karikatúra morális és társadalomkritikai műfaj, "vonalakkal kifejezett, rajzba álmodott publicisztika", melynek kötelessége, hogy olyasmit fejezzen ki, amit a közéletben nem mondanak ki egyenesen.

Kaján (Kalász) Tibor 1921-ben született Miskolcon. Mindössze egy éves volt, mikor édesanyját elveszítette. Ezt követően rokonai nevelték. Reáliskolai rajztanára, Veszprémi Miklós hamar felfigyelt a tehetségére, és arra ösztönözte: vegye komolyan a rajzolást.

"Ilyen kaján emberekre itt nincs szükség!"

Édesapjával Budapestre költöztek, a fiú a Vörösmarty Reál iskolában folytatta tanulmányait. Ötödikes korában a természetrajz tanáráról készített portrét, amellyel megnevettette diáktársait. A tanár azonban találva érezhette magát, sértettségében ezekkel a szavakkal penderítette ki az osztályból: "Ilyen kaján emberekre itt nincs szükség!" Ettől kezdve ragadt rajta a Kaján név. Az emlékezetes karikatúrának további következményei is lettek: év végén tanára megbuktatta, és még pótvizsgát sem tehetett, mert egy másik tárgyból is elvágták, így évet kellett ismételnie. 

Rajzaival azonban sorra nyerte a diákpályázatokat; komoly dicsőségnek számított, amikor egyik rajzát a Müller tintagyár nyomtatta az itatós papírjára.

Később édesapja orvoscsaládba nősült. Kaján inkább töltötte az időt a könyvtárukban olvasással vagy rajzolással, mint kortársaival a focipályán. Az elkötelezett és tehetséges fiú azonban nem is gondolhatott arra, hogy felsőoktatási intézménybe jelentkezzen: 1938-ban lépett érvénybe a zsidó vallásúak egyetemi felvételét szűkítő rendelet, a numerus clausus. Kaján segédmunkát vállalt az óbudai Gutmann és Fekete Harisnyagyárban. 1942-ben, 21 évesen behívták Galántára munkaszolgálatra. Túriaremetén, embertelen körülmények közt sorstársaival együtt követ törtek. "A sors iróniája – mondta –, hogy a szovjet csapatok azon az úton jöttek be, amelyet mi építettünk."

A csoportot visszavezényelték Esztergomtáborba, majd 1944-ben Debrecenbe. Egy nap őrzőik, a nyilas Hunyadi páncélosok eltűntek. Egyik pillanatról a másikra szabadnak érezték magukat, és Budapestre igyekeztek, oda azonban a szovjetek az ostrom miatt nem engedték be őket. Ekkor útjukat Szeged felé vették.

A Holocaust emlékére

Kaján a Szabadság című újságban látta meg a hírt, hogy a Képzőművészeti Főiskola ismét megnyitja kapuit. Itt olyan mesterektől tanulhatott, mint Kmetty János és Barcsay Jenő. Ebben az időben alapítottak a Gyulai Pál utcában egy humoros-rajzos lapot, ahol Kajánt kezdettől fogva alkalmazták. 100-150 címet javasoltak a lapnak, de a leendő főszerkesztő, az emigrációból hazaérkező Gábor Andor csak ennyit kérdezett: Köztük van-e a Ludas Matyi? Nem volt. Végül ez került az újság címlapjára.

Az első szám címoldala

A későbbiekben Kaján készített rajzokat a Tükör, az Új Tükör, a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap számára; ezen felül a Lyukasóra, a Népszabadság, az Új Írás, a Hócipő, de még a Magyar Tudomány és a Filozófiai Szemle is szívesen közölte karikatúráit.

Lényegesnek tartotta, hogy rajzai együtt is megjelenjenek; hogy ily módon láthatóvá váljanak az összefüggések, és nyomon lehessen követni mondanivalóját, társadalomkritikáját, világnézetét. Számos albuma látott napvilágot: 1969-ben a 259 ábrát tartalmazó Kaján lexikon, majd sorra a Kaján rajzok, a Meglepő táblák, a Circus Maximus, az Apropos, a Kaján képernyő, a Zenit és Radír, a Rajzolok, tehát vagyok, a Karikatúra a betűtengerben és az Élet-Művészet. 1970-ben a Magyar Televízió Karika-túra című filmsorozata az ő munkásságának bemutatásával indult; 1973-ban Vigyázat címmel az UNESCO számára készített környezetvédelmi filmet.

"Vizuális eszperantó"

Kaján egyik meghatározása szerint a karikatúra rajzos vezércikk, amely kifejezi az adott nap hangulatát. Azt szerette, ha a rajz mindent elmond, és nem, vagy alig kell hozzá szöveg. Egy vallomása alapján ez egyre inkább sikerült neki. Azt vallotta: elég rossz rajzokkal kezdett, mivel sok volt a mondanivalója, amit nem tudott áttenni grafikába. Idősebb korára viszont ez megoldódott: kevés a mondanivalója, így aztán jobban ki tudja fejezni magát.

Pszichoanalízis

"A karikatúra gyógyító hormon, demokratikus, mert közérthető, népi és nemzetközi egyszerre, afféle vizuális eszperantó. A jó karikaturistában együtt lakik Don Quijote, Savonarola és az elengedhetetlen önirónia. És miközben a karikatúra magába nyelt rengeteg műfajt, tanítómesét, állatmesét, aforizmát, epigrammát és legendát, sokféle emberi önkifejezést, a festészettel, a fotóval, filmmel bezárólag, aközben harmóniát akar, de diszharmóniáról beszél.”

"A célunk - így utólag, ha sommásan akarom megfogalmazni - a nevetés megteremtése volt. Az volt a problémánk, hogy miként tudjuk létrehozni az igazi mosolyt. Nagyon sok álkarikatúra volt, különösen az ötvenes évek szigorú államvezetésében...

Egyébként a Képzőművészeti Főiskolán, ahova jártam, azt a szót, hogy karikatúra, nem volt szabad kiejteni. Nem tartozott a művészetek körébe. Falfirkaként, és - kis túlzással - komolytalan képzőművészeti tevékenységként tartották számon. Holott egy jó karikatúra elkészítése épp olyan gond és épp olyan szellemi erőfeszítés, mint egy szobrász vagy egy költő művének elkészítése. Az igazi karikaturista ugyanúgy megkomponálja a rajzát, mint egy festőművész."

A hatalom a saját szépségét védi

Részben azért szeretett bele a karikatúrába, mert „a karikatúra csak egy kis kocka, és mégis minisztereket lehet megbuktatni vele”. Tevékenységének évtizedeiben a megbuktatás ugyan "nem volt túl gyakori, de a vita igen. A politikában nagyon sok az olyan ügy, amit nem fejeznek ki egyenesen, az ilyen dolgokról a karikatúrának kötelező beszélnie, hiszen ez a műfaj sajátossága. A karikaturista Magyarországon ugyanúgy szerződésben állt egy-egy lappal, mint egy újságíró. Ennek a szerződésnek a megtartása is hozzátartozott a karikaturista életéhez.

Az ötvenes évek után volt egy olyan időszak, amikor három úgynevezett vicclap is működött, amelyek humorosak, de azért bírálók is voltak: a Ludas Matyi, a Szabad Száj és a Vidám Képes Esti Hírlap. De hát azt kell mondanom, hogy a műfaj ekkor nem járt sok eredménnyel. A hatalom mindig megtalálta a módját annak, hogy játéknak nyilvánítsa a karikatúrát, hogy azt sugallja: ne vegyük nagyon komolyan. És ott voltak még a szerkesztők, akik saját pozícióikat féltették. Nem akartak olyan kritikát közölni, ami veszélyeztette a biztonságukat."

"A karikatúra ellenzéki műfaj, de nem mondhatjuk ki, hogy kizárólag az. Nem gyakori, de a történelem során mindig előfordulnak hatalompárti karikaturisták is, akik a kormány gondolatait képviselik. Ez nem a karikatúra legnemesebb oldala. Az igazi karikatúra mindig a nép gondolataiból, akaratából, kritikájából kel életre. A karikatúra alaptulajdonsága a hatalom ellenőrzése. Ezért a karikatúra története tele van konfliktusokkal a hatalom és a rajzoló között.

Honoré Daumier, az egyik legnagyobb rajzoló és a karikatúra egyik legfontosabb alakja fél évet ült börtönben egy konfliktus miatt. És ismerjük a történelmünket: nálunk is borzasztó könnyen el lehetett távolítani embereket különösebb vita vagy törvényes összemérés nélkül." 

Őt ugyan soha nem távolították el, de előfordult, hogy egy rajz miatt hátrányba került, például kimaradt a fizetésemelésből. "Elég kiszolgáltatott helyzet volt, és emiatt a karikatúra éle is tompább lett. Ott volt például a portré, egy vezető személyiség ábrázolása. Többször visszakapta a rajzoló a rajzot, ha nagyon csúnyának ítélték az ábrázolt személyt. Ilyenkor a hatalom a saját szépségét védi."

Életrajz

A karikatúraautomata

Kaján egyik különleges "találmánya" egy három korongból álló eszköz, amely az asszociációs gondolkodást hivatott segíteni. "Ez egy kísérlet volt részemről, miután rengeteg rajzot csináltam, rengeteg témával és személlyel foglalkoztam, és ezeknek rengeteg helyszíne volt. Megpróbáltam ezzel – naivan – megkönnyíteni a saját munkámat. Ezért a karikatúra lehetőségeit három korongra írtam: az egyiken érdekes helyszínek, a másikon személyek, a harmadikon tárgyak voltak. Ha megtekertem, teljesen véletlenül találkozott három fogalom. Ez a három együtt feltétlenül valami feltűnő bizarrságot adott ki. Volt, hogy működött, volt, hogy nem. A cél az volt, hogy egy értelmes gondolat megszülessen. Már nem használom, a Petőfi Irodalmi Múzeumban van, kiállították, aztán megvették." 

"Krúdy tollára méltó jelenség"

Kaján rendhagyóan komoly karikaturista volt. Egyik méltatója szerint "sok kollégájával ellentétben nem szóvicceket, pesti bemondásokat vagy napi politikai és közéleti aktualitásokat illusztrált, hanem gondolkoztatni akart. A logikai bakugrásoknak, a dolgok és jelenségek elrajzolásának, groteszk eltúlzásának, a szürreális ötleteknek a megértése egy kis szellemi erőfeszítést igényel, cserébe viszont váratlan, rejtett belső összefüggések tárulnak fel előttünk, s egy eredeti világlátás-, és értelmezés „aha”-élményével gazdagodunk.

Csodálatra méltó, hogy Kaján hét évtizeden át kifogyhatatlan energiával, s derűvel vetette papírra vidám-keserű rajzait egy feje tetejére állított, gyakran groteszk, abszurdba hajló világról, miközben személyes életét súlyos tragédiák kísérték. A második világháborúban több mint húsz hozzátartozóját vesztette el. Szakmája sem tette könnyebbé az életét: a Rákosi, majd a Kádár rendszerben is nehéz volt a karikaturista, de általában a humorista munkája, tiltások, tabuk közepette kellett „hajóznia” a Ludas Matyi szerkesztőségében, küzdenie az egzisztenciájáért, a mégoly szordínós kritika létjogosultságáért.

Aki közelről ismeri őt, tudja, hogy sajátos, Krúdy tollára méltó jelenség. Szemlélődő, érzelmes, választékos ízlésű ember, talán az utolsó pesti úr. Szinte minden érdekli, foglalkoztatja. Imád beszélgetni, vitatkozni a barátaival. Élvezet hallgatni a gondolatait, töprengéseit, az ország és világ dolgairól, művészeti kérdésekről, morálról, politikai tisztességről, egyéni helytállásról, az emberiség jövőjéről."

Moldova György és Martin József is beszélgető könyv formájában készített Kajánról pályaképet. Az utóbbi, "Karikatúra a betűtengerben" című kötet, amely tankönyvként is használatos, a karikatúra történetére, főbb művelőire és műfaji problémáira is kitér. Ebben vetette föl Martin Kajánnak, hogy mi az a kérdés, amelyre mindig várt, de soha nem tették fel neki. Ő azt felelte: az, hogy „elégedett-e az élettel?”

A válasza határozott igen: "azzal foglalkozhattam, amit szerettem. Ezt igazán nem mindenki mondhatja el magáról. Már az egy pozitív érzés, ha az ember a vágyai szerint működhet az élete során. Úgyhogy elégedett vagyok – ez persze nem vonatkozik a fizetésekre, a rangokra, más dolgokra; egyedül az életemre. Tízéves koromban készítettem az első karikatúrát, Gáspár Antal volt a példaképem és még néhány külföldi szerző. Gyerekkori vágyam beteljesedése, hogy karikaturista szerettem volna lenni és az lettem. Se több, se kevesebb."

Nekrológkarikatúra

Kaján kitalált egy új műfajt is, a nekrológkarikatúrát. Ha meghalt egy híres ember, megrajzolta a portréját úgy, hogy a sorsa is benne legyen. Az első ilyen alkotása Chaplint örökítette meg.

Majd sorra következtek a rajzok Einsteinről, Lisztről, Beethovenről, Bartókról, Mándy Ivánról. 

A Bartók-emlékévre

Azt azonban nem hitte, hogy valaki róla is nekrológkarikatúrát rajzolna. „Rólam? El leszek felejtve épp úgy, mint a többi kollégám. Az élet ilyen. Kevés név marad fönn, különösen ebben a szakmában. Ez egy nagyon zsurnalisztikai műfaj, az idővel együtt halad és megy feledésbe. Újságcikkből is nagyon kevés van, ami klasszikusként fönnmaradt volna.”

Máskor viszont így vélekedett: "a karikatúra morális és kritikai műfaj, amelynek napi végességében mindig van egy kis végtelenség is."

Kaján Tibor életművét a kArton karikatúra és képregény múzeum dolgozza fel és katalogizálja.

Jakabffy Éva