Krúdy Gyula

A Magyar Múzsa című lap 1920-ban elérkezettnek látta az időt, hogy a magyar irodalmat megtisztítsa a baloldali ízlésdiktatúra képviselőitől, és új konzervatív kulturális korszakot teremtsen Magyarországon. Apró lépésenként haladtak. Elsőként a világháború idején háborúellenes uszításaival provokáló, bolseviki divatíró ártalmas álirodalmi tevékenységére hívták fel a figyelmet.

Magyar Múzsa, 1920. 1. évf., 1. szám

A lapot eleve a túlértékelt baloldali és "nyugatos" írók túlzott befolyásának ellensúlyozására hozták létre, és a magasztos cél érdekében némi kormányzati pénzt is bevontak a finanszírozásába. A lap alapítója, szellemi atyja, Pekár Gyula egyidejűleg vallás- és közoktatásügyi államtitkár és a Petőfi Társaság egyik vezetője is volt, így a Magyar Múzsa hangja némiképp a hivatalos Magyarország ítéletének is számított. Az első cikk név nélkül jelent meg, azaz a szerkesztőség véleményét tükrözi.

Pekár Gyula (1867-1937)

„Krúdyzmus vagy bolsevizmus

Krúdy Gyula azok közé a hosszú lére eresztett stílusú írók közé tartozik, akik mesteri munkát produkálnak abban, miként lehet egy témátlan, szétfolyó históriából regény-limonádét gyártani. Krúdy az előkelő hangulatok, a múltban mélázó merengés lovagja volt a régi jó időkben és íme az októberi forradalom után írt egy múlt gyalázó cikket, amelyért a Magyar Múzsa is kiközösítette őt az irodalomból.

Pesti Futár

De ezzel még nincs befejezve Krúdy bűnlajstroma. Ne csodálkozzunk rajta, ha ebből a biedermeier-limonádé íróból, aki a márciusi ifjakat szemérmetlen krúdizmussal »csepűrágók«-nak, Petőfit pedig a »félbolond megkotyagosodott«-nak nevezte, ha ebből a Krúdyból a bolsevizmus alatt is kikívánkozott az isteni tehetség. Ezúttal a vöröscímlapú Pesti Futár vezércikkében szólalt meg. (…) A tartalom olyan vörös, mint amilyen fehérre mázolt ma. De a közvélemény nálunk megtűri, sőt támogatja az ilyen utcasárból élő szennylapokat.

Ebbe a számba írt az arisztokrata Krúdy Gyula vezércikket! Leírja milyen Magyarország a kommün alatt. Boldog ország, állapítja meg Krúdy Gyula május 16-án, az ellenforradalmárok akasztásának idején. A régi »ősvilág« hála Istennek letűnt! Szép kis idők is voltak azok! Csupa buta magyar gentry duhajkodott az országban. Más nem is volt. De a terrorfiúk szelíd kommünje boldogságot hozott, hisz »grófok és zsidók elvtársnak szólítják egymást.«

Ezek után megértjük, hogy a Kisfaludy Társaság miért nem akarta tagjainak sorában üdvözölni Krúdy Gyulát.

(Volt annak egyéb oka is: az író tökéletes tehetségtelensége. Szerk.)”

Krúdy hivatalos bűne az volt, hogy az őszirózsás forradalom után Móricz Zsigmonddal együtt szerkesztette a Néplap című újságot, ahol több cikket publikált a magyar vidék nyomoráról. Részt vett a Károlyi Mihály által a pesti szerkesztők tiszteletére rendezett estélyen, s tagja lett az 1918. dec. 1-én alakult, a konzervatív Petőfi Társaság ellenében alakult Vörösmarty Akadémiának. Mivel politikai szerepet nem vállalt, a Tanácsköztársaság mellett nem agitált, hivatalos eljárás sem kezdődött ellene. Maradt a sajtókampány, az viszont hatékonynak is bizonyult.

Hamarosan olvasói levél jelent meg a Magyar Múzsában. A szerző nem akárki: Négyesy László, a neves irodalomtörténész. A vád már nem politikai szerepvállalás, hanem Petőfi meggyalázása.

„Az író erkölcsi hitele

Tisztelt Szerkesztő Úr! A Magyar Múzsa új számának gazdag irodalmi szemléje többek közt Krúdy Gyulának egy novellás kötetével is foglalkozik, szigorúan, de érdemlegesen és a hitelét el nem játszott írónak kijáró tisztességgel. Nem tehetek róla, Szerkesztő úr, de kimondom, hogy én ezt a figyelembevételt, azt, hogy a Magyar Múzsa előkelő hasábjain Krúdy Gyulával szóba állunk, legalább is ez idő szerint, amíg Krúdy Gyula irodalmi múltjának egy pontját nem tisztázza vagy érte nem vezekel, hibának látom. (…) Nem tudom elfelejteni életem egyik legkellemetlenebb irodalmi impresszióját. 1918. évi november 8-án, egy jó héttel az októberi forradalom után, a Déli Hírlap című, akkor elterjedt utcai lapban egy Fehér napló felírású cikk összehasonlítást tett az épen lezajlott forradalom és az 1848-iki közt. E cikkben ezeket olvastam:

»Az októberi forradalomnak semmi köze sem volt a színpadhoz és a színészekhez. Ennek a forradalomnak nem volt Laborfalvi Rózája, sem öreganyja; félbolond Jókai Mórica sem, csörgő, feltűnési viszketegben szenvedő ifjúsága sem. (…) Ezeknek a napoknak nincs Jókai Mórica, aki ötven esztendő múlva költői hazugságokkal és nőszemélyek szoknyafodraival díszítse a korszak krónikáját. Félbolondok,megkótygosodott forradalmárok, eszeveszett komédiások alig szaladgáltak az utcákon. Pontosan ment minden, mint egy gyári munka. Még az éretlen ifjúság se vigyorgott. Szemen köpték volna azt az orcátlant, aki itt Petőfi pózában, hóbortosságában akart volna szerephez jutni. (…) A cikk aláírása: Krúdy Gyula.

Nos, t. Szerkesztő úr, az az író, aki ezt leírhatta, nézetem szerint eljátszotta erkölcsi hitelét. (...) Arra mi szükség volt, hogy Krúdy Gyula meggyalázza nemzeti múltunk egy legideálisabb korát, hogy sarat hányjon a nemzetnek naiv, egyben-másban túlzó, egyik-másik képviselőjénél talán színpadias, de azoknál is őszinte, egészben véve fenséges és szent lángoló lelkesedésre, hogy ne átallja megrágalmazni egész akkori közéletünket és irodalmunkat, ifjúságunkat, férfi és női társadalmunkat, káromolni többek közt nemcsak Jókai, hanem Petőfi emlékét is?!

Nem, t. Szerkesztő Úr, ez már nem rövidlátás, nem is tudatlanság, hanem tudatos rosszhiszeműség, ami abban a pillanatban, mikor nemzetiségünk aláaknázása folyt, százszoro­san fájt és ezerszeres bűntény volt. Én ebben nem most, hanem mindjárt akkor nemzeti hűtlen­séget és irodalmi perverzitást láttam és megundorodtam tőle. És mikor most egy éve a Kisfaludy-Társaságban valaki szóba hozta Krúdy Gyula tagul jelölését, én e cikk alapján a legerélyesebben tiltakoztam ez ellen, s a jelölést azonnal el is ejtették. És ez a tüske megvan a lelkemben ma is. Én Krúdyt e cikkéért ma is felelősnek érezem. Krúdyt én nem ismerem, tud­tommal nem is láttam, személyi bosszú nem vezet; ami kis erkölcsi tőkém van, azt más úton kívánom gyarapítani, mint írótársaim bemártásával. (…) Az irodalomban Krúdyval addig foglalkozni nem lehet, nem szabad, amíg fenti cikkét elfogadhatólag meg nem magyarázza, vagy érte a megsértett ízlésnek, mindenekfölött a megsértett nemzeti és irodalmi szellemnek kellő elégtételt nem ad.

Szerkesztő úrnak tisztelő híve
Négyesy László”

Négyesy László (1861-1933)

A szerkesztő válasza:

"Sietek válaszolni Négyesy László tisztelt barátom nyílt levelére. Véleményünk Krúdy Gyuláról teljesen megegyezik: mint íróról és mint a közélet emberéről egészen egyformán gondolkodunk róla. Még abban is egyet értek vele, hogy azzal az íróval, aki a föntebb lenyomtatott együgyű és nemzetgyalázó cikket írta, a Magyar Múzsa nem állhat szóba. Tovább azonban nem mehetek. Irodalmi folyóiratnak a kritika nemcsak joga, hanem kötelessége is, s ha az író eljátszotta is hitelét nemzete előtt s ezzel azt a jogát, hogy megvárhassa a kritikától, hogy foglalkozzék műveivel: számunkra megmarad az a kötelesség, hogy azoknak esztétikai értékét vagy értéktelenségét kimutassuk. Az irodalmi becs független írójuk erkölcsi értékétől – nekünk pedig csak az előbbivel van dolgunk. Az erkölcsi szempontot csak akkor kellett volna belevegyítenem, ha Krúdy irodalmilag értékes könyvet írt volna. Ekkor meg kellett volna mondanom olvasóimnak, hogy Krúdy nem az az író, akinek művéért magyar ember pénzt adhat, akit bármi módon is támogathat. Ilyen csoda azonban nem történt, s ha volt is valakinek kedve megvenni vagy elolvasni Krúdy új könyvét, bírálatom után mindenesetre elment a kedve. Azt hiszem Krúdy igen hálás volna nekem, ha politikai múltja miatt lemondanék arról, hogy könyveivel foglalkozzam. Ezt a szolgálatot azonban nem teszem meg neki.

Császár Elemér.”

Krúdy Gyula megpróbált válaszolni a támadásokra. Nyílt levelet fogalmazott, amely azonban nem jelent meg sehol, csak kéziratban maradt fenn. Vagy nem adtak neki teret, de az is lehet, hogy végül el sem küldte. A címzett Pekár Gyula, az egykori írótárs, akiről Krúdy pontosan tudta, hogy a politikai tisztogatás szándéka mellett személyes bosszú is vezeti egy ifjúkori szerelmi affér miatt.

„Nyílt levél Pekár Gyulához a hazaárulásról.

Államtitkár úr!

Kezembe adtak egy újságot, amelyen az ön nevét láttam, amelyet ön szerkeszt, amelyért nyilván vállalja is a felelősséget. Hát ebben a Magyar Múzsa című lapban azt írják rólam, hogy rossz író vagyok, hogy majd megtanítják a közönséget, hogy ne adjon pénzt a könyveimért. Ez mind igen természetes dolognak tetszik előttem, amikor tanárok kezébe tollat adnak, amely tanároknak ön az államtitkáruk. E szegény professzorok kenyéradó gazdájukat tisztelik önben és oly buzgón állnak szolgálatára, hogy már csaknem végig marták az újságaikban azt a magyar irodalmat, amely soha se ismerte el a rossz írókat. Értem, államtitkár úr ... évtizedek sikertelensége ... évtizedek elnyelt keserűsége ... évtizedek emésztő szomjúsága ... Értem államtitkár úr, hiszen én író vagyok, aki belát a mások lelkiállapotába. Nincs édesebb víz a bosszú vízénél és ön szürcsöl is e vízből oly mohósággal, hogy már a lapja 3-ik számában azt iratja rólam (miután az előbbi támadások nem értek célba), hogy: hazaáruló vagyok. Vajon mit irat ön szegény szolgáival a Magyar Múzsa tizedik számába, ha a nagy ágyukat ily korán elsütögeti?

Államtitkár úr, én nem vagyok hazaáruló. Én nem voltam a munkáspárt tagja, én nem voltam tegnap luteránus és ma egy kimondott katholikus párt vezére. Én mindig az voltam, aki ma. Magyar író. Remélem, hogy ez a pártoktól független állás megmarad részemre akkor is, ha ön már nem lesz államtitkár... N. tanár úr szerint hazaáruló vagyok, mert 1918. november 8-án (pontosan egy héttel az októberi forradalom után) azt írtam, egy azóta megszűnt újságba, hogy örvendezek Magyarország függetlenségének ... Ugyebár jól mondtam el, államtitkár úr, hogy lapjában mit írtak rólam? Ugyebár jól mondtam el, hogy 1920. februárjában az ön lapjában engem »hazaárulónak«, gyanús politikai múltú embernek neveznek, mert 1918. november 8-án lelkesedni merészeltem az egyhetes forradalomért? Ugyebár jól mondom el, hogy a Petőfi Társaságban ön hajszát indított, hogy engem, mint hazaárulót megbélyegezzenek ezen cikkem miatt?

Lássa államtitkár úr ezek a magyar dolgok. Önnek hatalmában van a cenzúra. Többet tehát nem írhatok, ámde elgondolhatja, hogy mit írnék önről, ha én volnék az államtitkár, s nem ön.

Krúdy Gyula”

A Bécsbe emigrált Hatvany Lajos így értékelte a Budapesten zajló kultúrharcot: „Egyik írócsoport a másik ellen, kontárok a talentumok ellen fenekednek... A Pekárok és Császár Elemérek irtó hadjárata ez a Krúdy Gyulák és Ignotusok ellen.” Az eset nem maradt következmények nélkül: A „bolseviki” Krúdy Gyulának senki sem mert többé fizető állást ajánlani, és cikkírásra sem kapott felkérést kormánypárti lapoktól. Másként fogalmazva: sikerült megszabadulni a sablontól, hogy „jó író”.

Szerencsére nem is emlékszik rá senki, a Magyar Múzsa által felfedezett nemzeti konzervatív írókat bezzeg azóta is rongyosra olvassák, és bárki el tudja sorolni a neveiket. Akár kezdhetjük is!